Babits Mihály (1883-1941)

Babits Mihály a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb jelensége. Költő, műfordító, regény-és esszéíró. A húszas évek második felétől a Nyugatnak a szerkesztője, és mint a Baumgarten-alapítvány kurátora az irodalmi közélet szervezője is. Mind alkotásaiban, mind közéleti szerepében rendkívüli igényesség vezette, ami tulajdonképpen családi örökség is volt.

Szekszárdon a Dunántúlon született. Család, szülőföld, nevelők együttesen formálták hagyománytisztelővé. Magyar-latin szakos tanári diplomát szerzett a budapesti bölcsészkaron, de közben görögül, németül, franciául, később olaszul is tanult. Gondolkodására, világlátására az antikvitás és a kereszténység mellett leginkább Kant, Nietzsche és Bergson hatottak. Nagy művében az 1936-ban megjelent Az európai irodalom történetében annak összefoglalására vállalkozott, amit közös európai hagyománynak tartott. Elsősorban olyan műveket akart fordítás révén beemelni irodalmunkba, amelyeket az európai szellemiség szempontjából meghatározó jelentőségűnek érzett. Legkiemelkedőbb műfordítói teljesítménye Dante Isteni színjátékának átültetése. Jelentősek drámafordításai is. Regényei közül a lélektan, különösen a tudathasadás iránti érdeklődését tükröző Gólyakalifa, az önéletrajzi ihletésű Halálfiai és az elégikus hangvételű lélekrajzi kisregénye, Tímár Virgil fia a legjelentősebbek. Költőként először 1908-ban A Holnap című antológiában jelentkezett. Verseire felfigyelt Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője, s ettől kezdve költőként és értekezőként rendszeresen szerepeltette a folyóiratában.

Első önálló kötete, a Levelek Írisz koszorújából 1909-ben jelent meg. 1911-ben újabb kötettel jelentkezett Herceg, hátha megjön a tél is. Ez évben ért véget a költő vidéki elszigeteltsége. Pest közelsége lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon az irodalmi és tudományos közéletbe, a felgyorsuló politikai események pedig lírai válaszadásra késztetik. Az 1916-ban megjelent harmadik kötete, a Recitatív már jelzi, hogy a politikai események is hatnak költészetére. Ebben a kötetben jelent meg az 1912-es munkástüntetésre reagáló meditatív verse, a Május huszonhárom Rákospalotán. A háború után megsokasodnak politikai tartalmú versei. Háborúellenes verseiért (Húsvét előtt, Fortissimo) a hivatalos politika részéről megtorlást kellet elviselnie.

A kultúrát mindenki számára egyformán hozzáférhetővé akarta tenni, emiatt népszerűségében tevékenyen részt vállalt, de az erőszaktól idegenkedett. A tanácsköztársaság idején visszavonult a közélettől. A bukás után mégis meghurcolták. Személyes üldöztetésénél is mélyebben érintette azonban az ország kétségbeejtő helyzete. Mélységes, de minden szélsőséges nacionalizmustól mentes hazaszeretetét tükrözi a Hazám! című vers. A vers az 1925-ös kötetben , a Sziget és tengerben jelent meg. Az 1934-ben megjelent Versenyt az esztendőkkel kötet nagy verseiben már megfogalmazódik Babits hite.

1937-ben jelent meg utolsó verseskötete, a Babits Mihály összes versei. A még ezután írt nagy mű, a Jónás könyve, s az ehhez később (1939) hozzáfűzött Jónás imája, valamint a halál utáni kiadott posztumusz kötete bizonyítja, hogy szinte élete utolsó percéig alkotott.

1941-ben bekövetkezett halálával egyszersmind a Nyugat korszaka is véget ért.

Babits költészetének első szakasza

Babits, amint ezt első kötete (Levelek Írisz koszorújából) mutatja tárgyiasabb költészetet akart teremteni, egyúttal bölcseleti igénnyel lépet fel. A versek a kötetben nem keletkezésük ideje szerint következnek egymás után, hanem mintegy a szerző szellemi életének útját követik. A kötet élén az alkaioszi óda, az In Horatium áll. Ebben a költő merészen szembeszáll a horatiusi „arany középszerrel” és a „soha meg nem elégedést”, az örökös megújulás vágyát hirdeti. Testvérversében (Óda a Bűnhöz) még merészebb hangot üt meg. A lázadás erkölcsét hirdeti: ostorozza a kispolgári jellemtorzulásokat és lantját a fennálló renddel ellentétes „bűnöknek” ajánlja.

A nyitó versek ellenpólusaként a kötetet egy, a művészi megújulás vágyát sugalló szonett: A lírikus epilógja zárja. Babitsnak ez az egyik legkorábban közreadott verse a lírikus általános léthelyzetét fogalmazza meg: „Csak én bírok versemnek hőse lenni”. Babits szerint az emberi én önmagában keresztül látja a világot, önmegismerésre viszont azért nem képes maradéktalanul, mivel saját magát nem tudja kívülről szemlélni.

Babitsot 1908-ban Fogarasra helyezik tanárnak. Itt írt verseinek jelentős része második kötetében jelent meg. A kötet nyitó verse: Ballada Írisz fátyoláról formai újítást mutat. A ballada itt ajánlással záródó hármas strófaegyüttest jelent. Az ajánlás első sora: „Herceg! hátha megjön a tél is”. Eredetileg Babits a Klasszikus álmok címet szánta a kötetnek. Ez a cím azokra a görög tárgyú versekre utal, amelyekben Babits új, az impresszionizmust meghaladó poétikát alakított ki. Egyetemes lírát akart teremteni, s ennek érdekében fordult ösztönzésért a klasszikus ókorhoz. Legtöbbször a dionüszoszi szenvedélynek, valamelyik tragikus küzdelemnek utójátéka fogalmazódik meg ezekben a versekben. Ilyen vers a Danadiák is. A vers arra példa, hogy Babits a görög hagyományt díszítőelemként alkalmazza. A vers igazi hatását a hangzásával éri el, s a benne szereplő görög szavaknak is hangalakjuk különössége, zeneisége folytán van jelentőségük a  szövegben. 1909-ben keletkezett az Esti kérdés. A vers tizenhét sornyi látomásos nyitány után, az olykor határozószóval kezdődő részben a bergsoni önkéntelen emlékezésnek megfelelően időrend nélkül kapcsol egymáshoz konkrét térre és önéletrajzi eseményekre utaló különböző életszakaszokat. A sebes képváltással föl-fölvillanó életút rajzolatai kérdésekbe torkollanak. A kérdésekre azonban a válasz is csak kérdés lesz.

Főleg az életlendület és a teremtő képzelet elve jelentett szinte kiapadhatatlan ihletforrást Babits számára. Így például az életlendületet testesíti meg a Cigánydalban a korlátozatlan szabadság szimbólumává növő lírai hős. A teremtő képzelet az ember tragikus kötöttségein, a tér problémáin is győzedelmeskedni képes – hirdeti a Bolyai című vers.

Babits költészete a két világháború között

A Trianont követő időszak első kötete, az 1925-ben megjelent Sziget és tenger tartalmi és formai szempontból is új korszakot jelentett Babits lírájában. A kötet tartalmi újdonsága a magánlírában a hitvesi szerelem, a közéletiben pedig a fennálló renddel szembeni elégedetlenségmegszólaltatása. A házasság révén kialakult biztonságot adó élethelyzetre utal a kötet címében szereplő sziget, mint a lehetséges pozitív értékek szimbóluma. A tenger ezzel szemben csupa negatívum. Vissza lehetne vonulni a védelmet nyújtó szigetre, de az „nem elég magas” ahhoz, hogy az érzékeny lélek elől elrejtse a nemzet, az emberiség szenvedéseit (A sziget nem elég magas). Nem hallgathatja el, hogy kétségbeejtőnek látja a nemzet sorsát. A közélet torzulásaira először a Petőfi-centenárium kapcsán figyelt fel annyira, hogy verssel tiltakozik ellene. Tiltakozó verse, a Petőfi koszorúi 1923. január 1-jén jelentek meg a Nyugatban.

Szekszárdon szülőházában írja meg hazaszeretetének egyik legszebb versét Hazám! címmel. A két részből építkező vers a költő lelkének szárnyalása a szülőháztól a városon, országon Európán, a világmindenségen át vissza a házhoz.

A húszas évek közepétől egyre többször kap hangot Babits költészetében az önvizsgálat. 1929-ben megjelent kötet: Az istenek halnak, az ember él, a közélettel annak problémáival foglalkozó alkotónak mutatja a költőt. Olyannak akit még akkor is foglalkoztat a közélet, amikor látszólag visszavonult tőle. Hagyományőrzése nem politikai állásfoglalás, hanem az erkölcs oltalmazása egy etikátlan környezetben. Az alkotói felelősség a baljós jövővel terhes világ szorongást, megnevezhetetlen félelmet vált ki belőle. A maga és a kor válsághangulatát a természeti környezet részleteinek szimbólummá nagyításával fejezi ki. A szimbólumversekkel párhuzamosan megszaporodnak önszemléleti költeményei. Közülük is kiemelkedik az ars poetica jellegű, költői fejlődését végigkísérő verse, a Cigány siralomházban.

Az 1934-ben megjelent Versenyt az esztendőkkel kötetben még inkább kiteljesedik a küldetéses költő magatartása. Már a kötet nyitó verse, a Mint a kutya a silány házban felvillantja zárlatában a prófétaszerepben való hitet.

A Holt próféta a hegyen lírai hőse kesergő, mord Jeremiásként pörlekedik, a Mint különös hírmondó pedig látszólagos köznapisággal lep meg. A vers valójában a természet örök körforgásának csodáját hirdeti. A vers lehetséges folytatásaként értelmezhetjük a költő öngyötrő lelkiismeretvizsgálatának megjelenítését a Csak posta voltál című önmegszólító verset. Az önmagát megszólító költő kérdéseket tesz fel magának.

1937 szeptemberében jelent meg verseinek gyűjteményes kiadása, a Babits Mihály összes versei, benne tizennyolc új verssel. Ezek, a költő életében még megjelent utolsó versek, költői erejének teljességében mutatják meg a halálra, éspedig a már nagyon közeli halálra készülő költőt.

A meglódult naptár, Babits lelki és művészi nagyságának egyik legszebb megnyilatkozása. Az öt tagversből álló kompozícióban az ember múlandóságának élménye a külső világra, az egyre gyorsabban változó évszakokra vetítve jelenik meg. A filmszerűen, merész vágásokkal felvillantott természeti képek, a környezet finom rajza mögött elsősorban az első és utolsó versszak „Jaj” felkiáltásában szól ki a halállal szembenéző lírai én. Ez a „Jaj” visszhangzik a középkori haláltánc hangnemét idézve a kötet, és egyben a lírai életmű egyik legtökéletesebb verse, az Ősz és tavasz között refrénjében is. A halálra való készülés másik nagy verse, a Balázsolás a kétes kimenetelűnek ígérkező műtét légkörében született. Még a műtété előtt érlelődött Babitsban a Jónás könyvének terve. Megírására az operáció után került sor. Babits ebben a művében még egyszer hitet tesz az európai kulturális hagyomány mellett. 1939-ben fűzte a műhöz a Jónás imáját, mint utolsó fohászt a végső búcsú előtt.


Babits Mihály: Jónás könyve

Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó emberek előtt már a ‘30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása. A kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe a jogtipró állammal, elsősorban a nacionalizmusra épülő militarizmusok diktatúrájával.

A Jónás könyvét súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgetőfüzeteivel tartotta kapcsolatát a külvilággal. A Nyugat 1938 szeptemberi számában jelent meg első ízben.

1938-ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben  új erővel vetődött fel az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők ellenében?

A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás is. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát műve főszereplőjével. A küldetéstudat emelkedett pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sőt a groteszk humor is.

A kezdetben a gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés szigetre vágyott, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén akart elrejtőzködni.

Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bűzös sötétjében üvölt és vonyít az ő Istenéhez; nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. A korábban félénk, félszeg Jónás most önmagát is túlkiabálva, kérlelhetetlenül, kevélyen igyekszik teljesíteni küldetését, de szégyenben marad; az árusok kinevetik; a mímesek terén az asszonyok kicsúfolják, bolondos csapattal kísérik halbűzét szagolva, mord lelkét merengve szimatolva; a királyi palotában meg egyenesen gúnyt űznek belőle: egy cifra oszlop tetejébe teszik, hogy onnan jövendölje a végét a világnak.

A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a megáradt gonoszság ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól , mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt látta a város pusztulását.

Babits verseinek története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását (pl.: a tengeri vihar szemléletes leírása). A két mű közötti legfontosabb eltérések: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő szavára. Maga a király rendeli el, hogy mindenki böjtöljön, öltsön zsákruhát és tartson bűnbánatot. Ott érthető és logikus, hogy az Úr megkegyelmezett a városnak és a megtért embereinek. A babitsi Jónás könyvében gúnyos közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s ezért indokoltabbnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. Egyébként a prófétai küldetés teljesítése sem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak egyik-másik szívben kicsíráztak „Mint a jó mag, ha termőföldre hullott”.

Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell:

mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér…

Többen úgy értelmezték ezeket a szállóigévé vált sorokat s az egész Jónás könyvét, mintha a költő lelkiismeret-furdalása, egész életművéért való bűnbánata szólalt volna meg benne. Aki ismeri Babits pályáját, költészetét, az nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem vádolhatta magát „cinkos némasággal”.

A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a műhelyben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, szókapcsolatoknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegéből való, s ezek egyértelműen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühellé a prófétaságot, szakadós ruháját.

A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsősorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bőven találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejű igealakok, például: méne, elbocsátá, fölkele. A -ván, -vén képzős határozói igenevek gyakori használata is az archaizálást szolgálja.

A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímű, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordít különösebb gondot a költő, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagybeteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok-átlépve a gátakat, ritmikai egységek határait.

Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, „míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen s meg ne haljon.


Babits Mihály élete, lírája, háború ellenessége

1883-ban született Szekszárdon. Életének csak első éveit tölti szülővárosában, mert édesapját, Babits Mihályt, aki törvényszéki bíró volt Pestre, majd Pécsre helyezik. Édesanyja, Kelemen Auróra finom műveltségű, versszerető asszony volt, kinek mély katolikus vallásossága rányomta bélyegét a költő szinte egész életére.

Középiskoláját a pécsi cisztercia gimnáziumban végzi el és bekerül a Budapesti Egyetemre, ahol görög-latin szakon végzett, de emellett nyelveket és filozófiát tanult. Versei már egyetemista korától megjelennek. 1909-ben jelent meg első verseskötete: Levelek Iris koszorújából, mellyel tulajdonképpen az új magyar költészet első vonalába lépett. A Nyugat köréhez tartozik. 1911-ben Pesten gimnáziumi tanár lett, és lefordította Dante: Isteni színjáték című művét, amelyért később külön díjat kapott az Olasz államtól. Később a Paradicsom, majd a Purgatórium következett. 1921-ben megnősült, és a szintén író Tanner Ilonát veszi feleségül. Háborúellenes versei miatt elveszti tanári állását és visszalép a politikai élettől, s a „tiszta művészet elefántcsonttornyába„ vonul vissza. 1941 augusztus negyedikén hal meg esztergomi házukban, gégerákban.

A lírikus epilógja

A vers formája szonett. A műben önirónia, bizonytalanság, félelem uralkodik. A vers címében a lírikus a költőt, az epilógja szó az utószavát jelenti. Ez pesszimizmusra vall, mert a költő a pályája elején írta az „utószó”-s versét.

Az 1. vsz-ban nem tud másról beszélni, csak a maga dolgairól. Ellentétek jelennek meg (első-utolsó). Nagy gondolatokat szeretne megfogalmazni, de nem jut tovább önmagánál.

A 2. vsz-ban kapcsolatos kötőszóval kezd (S). Úgy véli, hogy csak az ő világa fontos. Utálja ezt az egoista kört, de képtelen túllépni rajta.

A 3. vsz-ban az előző gondolatot folytatja, miszerint szeretne túllépni a saját dolgain, de képtelen megvalósítani .

A 4. vsz-ban összefoglalja az eddigieket a maradok szóval. Alliteráció: maradok magam.

A gazda bekeríti a házát

Az olasz fordításért kapott díjból vette meg esztergomi házát. A cím és az első sorok egy pillanatra felidézik ennek a nyári laknak a kertjét, de a metaforák (léckatonák, dzsidások) már a jelképes, mélyebb értelmet bontják ki: a léckerítés a lírai én védekező sün-életének tüskéi, őrt álló katonák, a nyugalmat biztosító, minden idegent kizáró testőrsereg. A költő kiábrándult komorságára vall, hogy a kiürült, embertelenné váló létben szépségnek, értéknek csak a „táj varázsa”, a „távoli egek pirosa” és „a tejnél édesebb levegő” maradt meg.

Léckatonái mégsem tudják megvédeni a „modern szelektől”, a „barbár, gyilkos és hazug, szemtelen ősztől”, mely „csupa vad zaj, tusa, tánc”. „E lárma és rángás” – a győztes ellenforradalmi rendszer szebb jövőt ígérő soviniszta propagandája – csak hazudja az életet, s a didergő lélek már előre sejti a „vad táncot, a tépő, részeg, fehér-csuhás telet”, a „virágokat”, „ápolt növényeket” elpusztító rettenetet. Mégis a „kincses tavaly” őreként szeretné menteni, dugni a múlt, az emberi kultúra értékeit az új „sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros képégetők elől”, mint a népvándorlás középkori szerzetese.

Húsvét előtt

1916-ban a Nyugat rendezett egy irodalmi estet. Célja az volt, hogy a háború ellen tiltakozzanak. A tizes évek politikai harcai, a munkásmozgalom fellendülése felkeltik érdeklődését a közéleti kérdések iránt. A vers hangulata szónoki beszéd (rapszódia).

Zaklatott, egymást átfogó mellékmondatokból felépülő, hatalmas versmondat a költemény első nagy része: a félelem eltéríti a költőt eredeti mondanivalójától, de a fokozódó belső kényszer végül legyűri félelmét, vállalva minden kínt felszínre kerül az igazi mondanivaló: „hogy elég! hogy elég! hogy béke! béke! béke! béke már! legyen vége már!”.

A versnek ez a legfontosabb üzenete: ki kell nyilvánítani a békevágyat. A vers a költő számára is erkölcsi erőfeszítés. Háromszor tér vissza a mondottak után következő szenvedést is vállaló mellékmondat: „S ha kiszakad ajkam, akkor is …”, „ha szétszakad ajkam, akkor is …”, „de ha szétszakad ajkam, akkor is …”, „szakadjon a véres ének!”.

A második részre a vers lecsendesül, letisztul. Mindenki béküljön meg embertársaival. Felejtsük el a múltat, és sose nézzünk hátra. A halottakat tisztességesen kell eltemetni. Nem háborús diadalt, nem győzelmi éneket, nem győztest énekelünk, hanem azt, aki először ki meri mondani a „béke” szavát.


A Nyugat

A XX. szd. irodalmi megújulásunk igazi határkövét a Nyugat című folyóirat megindulása jelentette. Legelső száma 1908. január 1-jén látott napvilágot, és 34 éven át – Babits Mihály haláláig (1941) – a magyar irodalom legmeghatározóbb központja volt. Főszerkesztőként Ignotius, a jelentős kritikus, hírlapíró jegyezte, szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő lettek.

A zseniális szerkesztő, Osvát Ernő, kritikus volt és nem író, s így ítéleteiben sokkal tárgyilagosabb lehetett, szóba sem jöhetett nála semmiféle részlehajlás vagy féltékenység. Életében egyetlen kötete sem jelent meg, csak halála után adták ki barátai Az elégedetlenség könyvéből című kisterjedelmű aforizmáját.

A címlapon az első számtól kezdve mindvégig a Nyugat emblémájaként szerepelt Beck Ö. Fülöp Mikes-emlékérme, mely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte, de azt is, hogy azért a tol és a mécses megmaradt.

A folyóirat címe egyben programot és kihívást is jelentett. Céljának tekintette a magyar irodalomnak a nyugati nagy irodalmak színvonalának emelését, s ez által határozottan szembe is fordult a félfeudális ország szolgai utánzásba süllyedt irodalmával, egész világképével, a harmincmilliós nemzetállam délibábját kergető optimizmusával. A Nyugat mindvégig az alkotói szabadság elvét érvényesítette, és ez a két szempont a magyar irodalom fejlődésének adott szakaszában egyet jelentett a polgári átalakulás, a haladás, a szociális reformok programjának vállalásával is.

A Nyugat rendkívül széles és változatos szellemi mezőnyt képviselt. A magyar irodalomban ismét a líra került előtérbe, a példakép a francia szimbolizmus, mellette helyet kapnak a szecessziós, impresszionista és naturalista törekvések is. A folyóirat folyamatosan megjelent a világháború éveiben, túlélte a háborút követő zűrzavarokat, az egymásnak ellentmondó politikai rendszereket. Osvát 1929-ben bekövetkezett halála után Babits Mihály határozza meg a Nyugat szellemét, arculatát, irányvonalát. 1929-1933-ig Móricz Zsigmonddal együtt szerkesztette a lapot, 1933-tól pedig Gellért Oszkár volt a segítségére. Babits halála a Nyugat halálát is jelentette, de csak részben, mert az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag  külsőleg változatlan formában, a Mikes-emblémát is megőrizve a nagy előd folytatásának tekinthető.

A Nyugatnak nem volt egysége világnézeti arculata: a nyugatosokat sokkal inkább az fogta össze, amivel szembefordultak, amit megtagadtak.

Az első nemzedékbe olyan kiváló nagyságok tartoztak, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Nagy Lajos, Szomory Dezső; a kritikusi gárdába tartozott Ignotius, Hatvany Lajos és mások.

A második nemzedék: a XX. szd első felében a Nyugat bocsátotta útjukra, csaknem kivétel nélkül, a fiatal írói tehetségeket. A ‘20-as években jelentkezett ún. második nemzedékbe tartoztak: Sárközi György, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Fodor József, Illés Endre, Márai Sándor, Németh László, Cs. Szabó László. Ez a nemzedék két részre szakadt, köreiben két irány alakult ki: egy népi és egy urbánus.

A népiek a népi hagyományokhoz kapcsolódó formanyelvvel, és a vidéki-paraszti élet motívumaira épülő tematikával fejezték ki mondanivalójukat (újságuk a Válasz).

Az urbánusok témáikat a nagyvárosi élet, a városi ember életérzései, a „modern világ” köréből merítették, és általában szívesen használták a különböző modern irányzatok formakincsét is (újságuk a Szép Szó). A két csoport éles vitát folytatott egymással. Az urbánusok provincializmussal, vidékiességgel, szűklátókörüséggel vádolták a népieket, akik viszont hajlamosak voltak arra, hogy egyedül önmagukat tartsák az igazi magyarság képviselőinek, és azt vetették az urbánusok szemére, hogy kozmopoliták, lebecsülik a hazafiasságot, a nemzeti érzést.

A harmadik nemzedék: a ‘30-as években a Nyugat támogatásával és elismerésével lépett színre a harmadik nemzedék. Nem hittek már abban, hogy a költő személyesen és közvetlenül beleszólhat a világ sorsának alakulásába. Irodalmat akartak, tisztán irodalmi eszközökkel. Csak néhány nevet említve: Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Szerb Antal, Örkény István, stb.