Ady szimbolizmusa, szerelmi lírája

a) A magyar Ugar élménye Ady lírájában versértelmezések alapján

b) Ady szerelmi lírájának két korszaka

c) Ady szimbolizmusa

A korszak irodalmi élete; a Nyugat jelentősége

Az 1867-es kiegyezést követően a gyors ütemű nagyipari fejlődés jelentősen átalakította hazánk képét. A gazdasági és civilizációs eredményekkel a honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő ország fővárosa, Budapest (1873) világvárossá lett. Szinte mindenkit építkezési láz fogott el: a Belváros mai képe ekkor alakult ki, felépült az Országház, a Halászbástya, a Műcsarnok. Rohanó tempójúvá vált az élet. A felszín nyugalmát azonban társadalmi feszültségek aknázták alá; a gyors fejlődés nem hozott demokratikus átalakulást. A századforduló felgyorsuló gazdasági-társadalmi átalakulásai az irodalmi-művészeti életben is éreztették hatásukat. A felemás polgárosodás új életérzéseket, új témákat hozott magával. A 20. század elején kezdődött Bartók Béla és Kodály Zoltán révén zenei megújulásunk; megnyitotta kapuit a Thalia-társulat, sőt Gauguin-kiállítást is lehetett látni. Ezeknek az éveknek a levegője tele volt valami különös fesztültséggel. A művészek jelszava a “modernség” lett, amely egyszerre jelentett feudalizmusellenességet is. Művészi modernség és társadalmi progresszió kölcsönösen kiegészítették egymást. Létrejött a Társadalomtudományi Társaság, s megindította a Huszadik Századot; elindult a Figyelő is. Négyesy László stílusgyakorlatain találkozott először egymással Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád.

Az igazi határkövet a megújulásban a Nyugat című folyóirat jelentette, melynek legelső száma 1908. január 1-jén látott napvilágot. Főszerkesztője Ignotus volt, (Veigelsberg Hugó), szerkesztői pedig Fenyő Miksa és Osvát Ernő. A Nyugat emblémája Beck. Ö. Fülöp Mikes-emlékérme volt, amely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte. Osvát, a szerkesztő nem író volt, hanem kritikus, s így mindig csak a tehetséget nézte, nem a politikai pártállást. A szellemi szabadság és a függetlenség fellegvára lett a folyóirat. A Nyugat cím egyszerre jelentett programadást és kihívást. Céljának tekintette a magyar irodalom nyugati színvonalra emelését, ezáltal szembefordult az ország akkori irodalmával. A Nyugat író fedezték fel Arany öregkori modernségét, Vajda, Reviczky és mások munkásságának értékeit. Ady körül, aki az új folyóirat vezéregyénisége lett, már javában dúlt az irodalmi háború, a “nyugatosok” elleni általános támadás. A támadók a Nyugatban nemzeti veszedelmet láttak, a hazafiatlanság melegágyát.

Mindezek ellenére a folyóirat tekintélye egyre erősödött; olyan kiváló nagyságok tartoztak az “első nemzedékbe”, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Tersánszky Józsi Jenő. Osvát halála után (1929) Babits határozta meg a Nyugat szellemét, arculatát. 1933-tól pedig az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag tekinthető a Nyugat folytatásának. A 20-as években jelentkezett az ún. “második nemzedék”: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Márai Sándor. A 30-as években pedig kialakult a “harmadik nemzedék” Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Szerb Antal közreműködésével.

Ady Endre

Az új irodalmi-művészi törekvések az ő költészetében teljesedtek ki első ízben: neve egy új korszak kezdetét jelöli irodalmunkban. Az első olyan a magyar irodalomban, akinek foglalkozása volt az írás, hiszen művészi törekvése először publicisztikájában teljesedett ki. Vállalta a meg nem értettséget, bár mindig a figyelem középpontjában állt: eredeti költészete és újszerű, a lírát megváltoztató tevékenysége miatt.

Ars poetica és lírai önszemlélet

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek joga és kötelessége ítéletet mondani. Ezt a betörést egyértelműen első igazi, jelentős verseskötete képviselte, az Új versek 1906-ban. Az Új verseket beharangozó “Iró a könyvéről” című cikkében azt panaszolja el, hogy a tovább élő feudalizmus az irodalmat is a saját képére formálja, s hogy a falusi Magyarország irodalma már régen nem terem igazi értéket. Nem csoda, ha megfogamzott benne az újat teremtés vágya. A cikkben már saját korát fordulónak látja. Ady hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a “magyar faj” és a “művész” legnemesebb vonásai egyesülnek. Ady azonban indulása pillanatában tisztában volt vele, hogy milyen terhet vállal magyarságának lírába való bekapcsolásával. Világosan tudta: a magyar költészet áramkörébe csak úgy tudja bekapcsolni líráját, ha vállalja annak a nemzet sorsával gyötrődő tradícióit. A nagyváradi Ady tendenciájában polgári világnézete egyszerre volt hagyományosan magyar s nemesen kozmopolita. Polgári radikalizmusa a felvilágosodáshoz nyúlt vissza. S ezért derengett föl előtte már nagyváradon az európai magyarság eszménye. A város nagymértékben kitágította a fiatal Ady látókörét. Tisztán látta már ekkor a félfeudális Magyarország kórképét.

Góg és Magóg fia vagyok én…

A Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű, cím nélküli költemény az Új versek előhangja lírai ars poetica és programadás is egyben. Ady az Új versekben talált magára, ezzel a kötettel kezdődik annak a sajátos világképnek a kibontakozása, mely első ízben fejezi ki a 20. századi ember problémáit. Ady költészetéről megállapíthatjuk, hogy igen ellentmondásos; ez az ellentmondás az értelmes életet kereső, gondolkodó ember belső vívódásaiból fakad. A vers írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett értelmű kifejezése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: szimbólumai ugyanazt az érzést szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást. Góg és Magóg szimbóluma a pogányság jelképe; Anonymus a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg népét. “Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja volt. Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, “keleti” magyarsággal azonos. A költő hangsúlyozza népével a sorsközösséget: “vagyok én”, “jöttem én”. Be kíván azonban törni nyugatról, új időknek új dalaival. Szembekerül a “hiába” és a “mégis”, s ellentétben áll a cselekedni vágyó “én” s a cselekvést megakadályozható “ti” is. Megjelenik azonban a “mégis”, mely nem engedni elhallgattatni magát: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény fő kulcsszava az “új”, ez a szó viszont nem a nemzeti hagyományokat tagadja, hanem a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.

A magyar Ugaron ciklus – A Tisza-parton, A Hortobágy poétája, A magyar             Ugaron

Az Új versek korszakos jelentősége az új tartalomnak, új mondanivalónak új, korszerű formában való megjelenése. De mi volt ebben az új mondanivalóban, ami a kortársakat annyira mellbe vágta? Ha megvizsgáljuk a kötet kritikáit, azonnal látjuk, hogy A magyar Ugaron ciklus robbant ekkorát. A nemzeti önismeret, amely minden nép haladásának fontos feltétele, a legnagyobb európai magyaroknak Apáczai Csere Jánostól Kazinczyig mindig emésztő gondja volt. Adyban Nagyvárad óta élt, Párizsban tág nemzetközi perspektívát kapott, s a hazai politikai élet kérdései nyomán is világossá vált a gyötrő kérdés: mit ér az ember, ha magyar? Erre a cseppet sem könnyű kérdésre próbált meg válaszolni Ady A magyar Ugaron ciklusban olyan költeményekben kifejezni ezt – hogy csak a legjelentősebbeket említsük -, mint A Hortobágy poétája, az Ének a porban, A Tisza-parton, a Lelkek a pányván, A Krisztusok mártírja, Találkozás Gina költőjével, s persze A magyar Ugaron. A kérdést hosszú idő után először úgy teszi fel valaki, hogy nem a dicső magyar múltat kérődzi vissza és nem a magyar nép eleve tragikusnak rendelt sorsából indul ki, hanem jó történelmi érzékkel a kis népek reális lehetőségeit veszi számba.

A Tisza-parton

A Tisza-parton című költemény címe már megteremti azt a belső feszültséget, melynek további működése hozza létre magát a költeményt. A Tisza-part és a Gangesz partja két pólust képvisel a rendkívül tömör költeményben. A Gangesz partja többjelentésű jelkép: nemcsak a keleti származást (a magyarságét és a költőét), hanem egy titokzatos, sejtelmes szép mesevilágot is szuggerál, amelyben a “finom remegések” megteremhetnek; az ellentétét mindannak, amit Ady Magyarországa jelent. A távoli és a múltbeli álomvilággal szemben a második szakasz a jelenlegi és az itteni kiábrándító valót “mutatja be”. Itt egyetlen tömör szimbólum helyett egyszerűen felsorolja azokat a fogalmakat, melyek együttesen jelentik a félfeudális Magyarországot Ady számára: “Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók”. A vers ritmikája is megváltozik a második strófában, s a két versszak szembenállása különböző értékrendszerek közötti ütközést is jelent. Milyen derűs-vidám kép Aranynál az “ösztövér kútágas hórihorgas gémmel”, Ady gémeskútja pedig a csatornázás korában valami őskori lelet ócskaságával hat, ami az egész táj hangulatát kietlenné teszi. A malomalja, ahol a régi faluközösségekben a tekintélyes gazdák hányták-vetették meg a falu közügyeit, Adynál a felelőtlen politizálgatás jelképe lett, a fokos pedig a betyárromantikából sötétült a brutalitás szimbólumává.

A Hortobágy poétája

Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik A Hortobágy poétája című költeményben is. Az ellentét a szimbolikus jelentésű művészportré s a durva környezet kontrasztja. A “kúnfajta, nagyszemű legény” befelé élő, érzékeny lélek; finom lelki rezdülések kínozzák, az élet mámorító érzései foglalkoztatják. Már az első strófában is érezzük: “a híres magyar Hortobágyon” nincs szükség ilyen emberre. A csorda-népek a szívből nőtt szépség virágvoltát észre sem veszik: egyszerűen “lelegelik”. A nóta “eltemetésével” az utolsó strófában beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, a dal elveszett a durva műveletlenségben. A poétasors itt az elnémulás.

Az Új versek kritikái a legérzékenyebben a kötet verseinek újszerű zenéjére reagáltak. Bíró Lajos, a Párizst is megjárt jóbarát szerint “belső muzsikájuk van ezeknek a verseknek…, amelyeket nem lehet mértékkel és verslábakkal kihozni. A szó nála…új színt kap, új erőt, új érccsengést”. Ady nem jó vagy rossz jambusokat írt, hanem helyreállította a magyar beszéd és a magyar vers ritmikájának összhangját. A legjellegzetesebb Ady-dallam már az Új versekben jól hallható, például A Hortobágy poétájában: a verszene lényegét dallamegységekkel közelíthetjük meg. (“Csordát őrzött és nekivágott”, illetve az utolsó versszak utolsó sora.)

A magyar Ugaron

Ady művészi törekvésekben és életformában messze szakadt már a feudális, falusi Magyarországtól: egy újfajta, kritikai jellegű önszemléletet tudatosított. A magyar Ugar Ady legszerencsésebb, mert legmélyebbről megfogott és legtöbbet magába sűrítő szimbólumai közé tartozik. A vers belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földdel, a szent humusszal; a virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló gizgazok, a vad indák kerülnek szembe. A versnek lefelé menő kompozíciója van. Az 1-2. versszakban az ébresztő, felfedező, cselekvő szándék az aktív, de a 3-4. strófában már az Ugar válik cselekvővé: a dudva, a muhar, a gaz húz le, fed be, altat. Az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (a költő, a művész) sorsa az aláhullás, a közönségességben való elveszés. A csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyra törő szándékok elbukását.

A hiányérzet versei

Ady nemcsak a megbotránkoztató szerelem merészségét vállalta, hanem azt is, amit mások nem mertek kimondani: a vér mellett az élet másik nagy mozgatóereje az arany, a pénz. Nagy szerepet kapott korai költészetében a pénz és a szerelem motívuma s a halál gondolata. Örökösen apró pénzgondokkal küszködött. Párizs luxusában döbbent rá igazán a maga szegénységére. Szemében mindenható hatalommá vált a pénz, az arany. Az élet a modern világban a pénzért folytatott harc csataterévé változott. Ilyen jellegű költeményei először a Vér és arany ciklusban kapnak helyet (Mi urunk: a pénz).

Harc a Nagyúrral

A pénz-motívum reprezentatív nagy verse a Harc a Nagyúrral. A gyors cselekvés, az igék nagy száma, a szaggatott előadás és a tragédiát sejtető befejezés a ballada műfajához közelít. Feltűnő a versben a felzaklató ismétlések nagy száma. Az 1. versszak a félelem, a fenyegetettség érzését sugallja. Szembetűnő a megöl szó háromszori előfordulása s a kapkodó, lihegő mondatok rövidsége. A költő látomásában az embert elpusztítani akaró hatalom disznófejű Nagyúrrá vált. Mindezek ellenére ott munkál a küzdeni vágyás is: “ha hagyom”. A későbbiekben az ember és a nem-emberi szörny harca kiélezettebben folyik: a lírai hős először hízeleg a szörnynek, majd könyörgésbe vált át – erre a rém gúnyos nevetéssel válaszol. A 4-7. strófákban a lírai én drámai monológja következik. A 9-10. versszak a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés vad küzdelembe csap át: a megalázott emberség harcba száll a süket közönnyel. De a mitikussá növesztett összecsapás (“ezer estre múlt ezer este”) is hiábavaló. A küzdelem a reménytelen helyzet ellenére is tovább folyik. A költeményben ott van a mégis-morál szépsége – a Harc a Nagyúrral nem csupán dekadens életérzést, belenyugvó lemondást szólaltat meg, hanem a vele való szemeszállást is. A mindenféle embertelenséget megtestesítő szörnnyel szemben a harcot még a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni.

Halál-versek

A halál, a halálvágy korán megjelent Ady költészetében, s a Vér és arany kötetben már önálló ciklust is kapott (A Halál rokona). A halál már a francia szimbolistáknál is nagy szerepet töltött be: nemcsak az élet lezárását jelentette, hanem egy új, ismeretlen világ nyitányát is. Különösen szembetűnő ez Baudelaire A Halál című ciklusában. A dekadencia a művészetben azon tendenciák összefoglaló elnevezése, amelyek a társadalmi rendszer elavulására reagálnak. Jellemzői a pesszimizmus, a beteges emberi vonások előtérbe állítása, a mitikus őskultusz, egészében véve a passzív elutasítás. A kor felfogása szerint az érzékeny lelkű “Művész” megkülönböztető jegye lett a betegség. A csúf élettel szemben megszépült a halál, s a fáradt, beteg lélek menedéke lett. Ady – életmódja miatt is – állandóan lehangolt, rosszkedvű volt. Életének állandó társa, “rokona” volt a Halál, de mint jó barát.

Párisban járt az Ősz

Ady halál-motívumot tartalmazó versei közül az egyik legismertebb és legszebb a Párisban járt az Ősz, melyet 1906 nyarán írt Párizsban. A vers a Vér és arany kötetben A Halál rokona ciklusban kapott helyet.

A költemény címe már egy megszemélyesítés, a az Ősz nagybetűvel kezdett szó nem hagy kétséget affelől, hogy egy szimbólummal állunk szembe. A vers első sora szinte a cím ismétlése, azzal a különbséggel, hogy egy pontos időhatározóval (“tegnap”) és a járt helyett “beszökött” szóval egészíti ki, illetve cseréli fel a költő. Az 1. strófában egyik sorról a másikra mind pontosabb leírást kapunk a vers tulajdonképpeni alapállásáról: Szent Mihály útján, kánikulában, halk lombok alatt suhan az Ősz. Az 1. versszak sejtelmességét, titokzatosságát fokozzák a módhatározók is: “beszökött”, mintha valami nemkívánatos jelenség lenne, “suhant nesztelen”, nehogy zajt keltsen. A halk lombok rezdületlensége is erre a titokban való érkezésre utal. A harmadik sor halk lombjai külön figyelmet érdemelnek hangszimbolikai szempontból. Az “l” és az “m” hangok kellemességet, lágyságot sugallnak, s kiegészülnek a szintén megnyugtató hatású mély magánhangzókkal, az “o” és az “a” betűkkel. A tér fokozatos szűkítése a negyedik sorban teljesedik be, ahol belép a versbe a lírai én, egyes szám első személyben; ez a lírai én fog elkísérni bennünket a költemény végéig.

A következő versszak (2.) a “ballagtam” igével való kezdése kitűnő folytatása az előző versszak hangulatának: az eltűnődő nyugalmat, merengést asszociálja. Ebből az elégikus borzongásból fakadnak a könnyen születő és hamar ellobbanó impresszionisztikus “kis rőzse-dalok”. Ezek a “kis rőzse-dalok” égtek a költő lelkében, kifejezve annak hangulatát (a strófát nevezhetjük hangulat-lírának is). A második strófa harmadik sorának alliterációi, szinesztéziája és igényes szóhasználata (“Füstösek, furcsák, búsak, bíborak”) hangsúlyozza a költő pillanatnyi lelkiállapotát. Az Ősz, a rőzse-dalok és a “meghalok” egybekapcsolása, az Ősszel, vagyis az elmúlással való találkozás még nem tragikus: az a halállal kacérkodás teszi csak bússá a dalokat, amely Ady oly sok költeményében megtalálható (A Halál rokona, Halál a sineken). Ellensúlyozza ezt az érzést az élet örömeit jelképező kánikulai forróság, a sugárút nyüzsgése és a Szajna-part.

Miután az Ősz beszökött Párizsba, nesztelen suhant a rezzenéstelen lombú fák között, s találkozott a lírai énnel, most, a 3. versszakban el is éri őt és súg neki valamit. Valamit, amitől “Szent Mihály útja beleremegett”. Az Ősz-lírai én találkozása csak itt válik tragikus élménnyé. A költemény második fele ettől kezdve izgatott, remegésekkel teli, titokzatos. Az első két strófára jellemző nyugodt csöndbe a “züm-züm” hangutánzó szavak viszik be a nyugtalanságot. Míg a költemény első felében a költő ballag, az Ősz beszökik, suhan, addig most a főút beleremeg, a levelek röpködnek, az Ősz kacagva szalad. A harmadik versszak utolsó sorában az Ősz a maga faleveleivel gúnyosan kacag vissza a költőre.

Az utolsó strófában (4.) már a belső rettenet vetítődött ki a külvilágra: itt már a pusztulás baljós hangulata lesz úrrá. A teljes élet szépségeire vágyó, az élet értelmét kereső ember eljutott a megsemmisülés tragikus felismeréséig, a tehetetlenség bénító érzéséig.

Világháborús költészete

1914-ben kitört az első világháború, s ettől kezdve Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került. Felrémlett az általános elembertelenedés szörnyű lehetősége is. Költeményeiben a háború metaforái a “nagy Tivornya”, “elszabadult pokol”, “Téboly”, “gyilkos, vad dúlás”. Ady háborús verseiben új küldetéstudat fogalmazódott meg, átértékelődött a közelmúlt. A költő az első pillanattól érezte, hogy itt a katasztrófa, az első pillanattól szembefordult a nacionalista ujjongással. Szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen, s különösen fájt neki, hogy a magyarság félrevezetetten vérzik a harctereken. A nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

A halottak élén című kötet legelső nagy verse az Emlékezés egy nyár-éjszakára. 1917-ben íródott ez, amikor kezdetét vette a háború totális jellege. Emlékként idézte meg a vers fiktív énje a háború kitörésének rémületes júliusi éjszakáját: ezt jelzi a verszárásban szereplő “emlékezem” ige is. Ama különös éjszaka lidércnyomásos látomásának felelevenítése egyre több nyugtalanságot, izgatottságot hoz, zaklatottabbá válik a lélek állapota. Ezt a sorok következetlen váltakozása fejezi ki. A refrénszerűen vissza-visszatérő “Különös, / Különös nyár-éjszaka volt” a rácsodálkozást sugallja, s kulcsszóvá lép elő a “különös” szó. Pánikot, katasztrófaélményt közvetít a vers: minden a visszájára fordult, s az emberiség jövőjét kétségessé tette a reménytelen kilátástalanság. Fontos szerepe van a “volt” létigének, mely jelzi, hogy valami végzetesen és megmásíthatatlanul múlttá vált. Kettéhasadt a világ: amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét.

A költemény az Apokalipszis angyalának látomásával indul. A Jelenések könyvében az angyalok harsonaszava idézte a földre a szörnyű katasztrófákat. Szétbomlott és összeomlott minden, mint ahogyan azt már a vers elején található baljós jelek is sugallták. A “méhesünk”, a “csikónk” jelezte a volt családi békét, a meghitt hangulatot. Ellentétükbe csapnak át az erkölcsi értékek: az ember erkölcsileg kicsinnyé törpült. Feltört a tudatalatti mélységből az ösztönvilág vadsága. A Gondolat, az embert emberré tevő gondolkodás részegen tántorgott. Úrrá lett az értelmetlenség, megőrült a világ. A költő bénán, a halál közelébe sodródva, reménytelenül, mégis az utolsó ítélet Istenére várva csak emlékezni tud. Ignotus szerint Ady “megírta a háború legnagyobb versét”.

Ady szerelmi lírája

Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. Az én menyasszonyom című verse még Lédával való megismerkedése előtt keletkezett, mellyel kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel való viszonya. Szokatlan hang volt ez a magyar lírában. A nagy szenvedély s az áhítatos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Léda igazi társ volt, nem csupán szexuális partner. Lázadás is volt ez a szerelem: Ady nyíltan vállalta a megbotránkoztatást kiváltó kapcsolatot. A csalódás rövidesen diszharmonikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a súrlódások, féltékenykedések. Elválások és egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. A “megszépítő messzeség” tette igazán Lédát az álmok sejtelmes, izgató asszonyává. Ez a viszony mindkettőjük számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem volt.

Héja-nász az avaron

A diszharmonikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron című költeményben. A jelképek vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást és céltalanságot sugallnak. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: egymás húsába tépés. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A rohanás vége a megállás, a lehullás az “őszi avaron”, vagyis a halál – a héjanász az őszi avaron ér véget.

Lédával a bálban

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a költeményben. Sejtelmes vízió fejezi ki az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a “víg terem”, tavaszi-nyári színeivel, a gyanútlan mátkapárokkal. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok dideregve rebbennek szét a “fekete pár” érkezésekor. A vers azt érzékelteti, sejteti, hogy nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött könyörtelenül ott lappang a boldogtalanság.

Örök harc és nász

Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége jelenik meg a Léda-versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász is a “várlak, kívánlak” s az “űzlek, gyűlöllek” paradoxonát mélyíti el.

Elbocsátó, szép üzenet

A Léda-regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó, szép üzenet kegyetlensége vetett véget 1912-ben. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőnek, s most halhatatlanságának gőgös magasából küldi szavainak halálos ütését Lédának.

Az ún. Csinszka-verseknek a szépség és az idill őrzése adja meg különös varázsát. A “gyilkos, vad dúlásban” ez a letisztult szerelem is védte a humánumot.

Őrizem a szemed

A vers az öregedő férfi féltő szerelmi vallomása. Elsősorban a társra találás vigasza, a háború közepette a védő, óvó otthon békéje jelenik meg benne, s nem a szerelmi szenvedély.