Reneszánsz képzőművészet és zene



A reneszánsz idején Itáliában és Itálián kívül is rohamos fejlôdés jellemezte a különbözô művészeti ágakat. A Mediciek Firenzéjében – a 15. században – elsôsorban a képzôművészet vált az új gondolati és érzelmi tartalmak legfôbb hordozójává. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. A középkori művészet személytelensége után megjelentek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek. Igazi szellemóriások, rendkívül sokoldalú tehetségek alkottak egymás után és egymással egy idôben.

A középkorból örökölt hagyományos bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festôk, s emellett mind nagyobb szerepet kaptak az antik mitológia témái is. – Az élethűbb ábrázolás érdekében elmélyülten tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés) elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel: szabadon gyönyörködtek az emberi test szépségében. Az építészetben a gótikus függôleges tagoltságot felváltotta a vízszintes tagoltság erôs hangsúlyozása.

Az új kor elsô nagy festôjének Giottót (dzsottó – ?1266-1377), Dante barátját tekintik. Freskóin az alakok szabadon mozognak, tér van köztük, az elosztás levegôs, a kompozíció harmonikus (Krisztus siratása; 1306). A firenzeiek 1334-ben a negyedik évtizede épülô katedrális harangtornyának építésével a festô Giottót bízták meg, aki nem volt tanult építész. Festôi módon oldotta meg feladatát: a tervezésnél számításba vette a perspektivikus torzulást is, s ez egészen új jelenség volt ekkor.

Giottót – csak a legjelentôsebbeket említjük – Masaccio (maszaccsó – 1401-?1428), Fra Angelico (fra andzselikó – 1387-1455), Filippo Lippi (1406-1469) követte. Botticelli (botticselli – 1466-1510) a Medici-kor ünnepelt művésze volt. Egyik leghíresebb festménye, a Venus születése az emberi test szépségét és az élet élvezésének újjászületését hirdeti. A tengerbôl kiemelkedô istennô a szépség megjelenését jelképezi a földön.

A 16. század eleje nemcsak az itáliai, de minden idôk művészetének egyik legdicsôségesebb korszaka. Ekkor alkották remekműveiket Leonardo, Michelangelo, Raffaello, Giorgione, Tiziano, a német Dürer, Holbein és más nagyok. Az olasz mestereket már kevesebb szál kötötte Firenzéhez; a művészetek központja a reneszánsz pápák tékozló becsvágya következtében részben Rómába, részben a gazdag kereskedôvárosba, Velencébe helyezôdött át. Leonardo da Vinci (vincsi – 1452-1512) fôműve, az Utolsó vacsora, Milánóban látható, a titokzatos mosolyú Mona Lisa még Firenzében készült. – Raffaello Santi (szanti – 1483-1520) a Vatikánban a pápák lakosztályait díszítette freskóival, s Michelangelo Buonarroti (mikelandzseló – 1475-1564) a római Sixtus-kápolnát (szixtusz) festette éveken keresztül: az oltárképül szolgáló Utolsó ítéleten Krisztus – akit addig kiálló bordájú, elgyötört, légies alaknak ábrázoltak – egy antik atléta izmaival rendelkezik. Michelangelo tervezte az új Szent Péter-templom kupoláját is. Mégis szobraira volt a legbüszkébb. 26-28 éves korában faragta ki egy márványtömbbôl azt a szobrát, amely Firenze és a reneszánsz ember jelképévé vált, a Dávidot. A szobor a küzdelem elôtti feszült pillanatban ábrázolja az erejében és eszében bízó ifjút, aki magabiztosan készül szembeszállni a barbár óriással, Góliáttal. Öregkori szobrai, befejezetlen alkotásai (rabszolgaszobrok) már a reneszánsz végét, a társadalmi fejlôdés elakadásával bekövetkezô, tragikus konfliktusokkal terhes új idôszakot jelzik. A firenzei Medici-síremlékek jelképes szoboralakjai (Éj, Nappal, Est, Hajnal) Michelangelo legérettebb alkotásai.

Velence két nagy festôegyénisége Giorgione (dzsordzsóne – ?1478-1510) és Tiziano (ticiánó – 1485-1576) volt. Közép-Itália reneszánsz festôi a tökéletes kompozícióval, a gondosan kiegyensúlyozott elrendezéssel teremtették meg képeiken az új, magas szintű harmóniát, a velenceiek viszont a fények és színek szerencsés alkalmazásával értek el egységes képhatást. – Egy égiháború kísérteties fényei járják át Giorgione A vihar című képét, melyen a táj, elôtérben a szereplôkkel – talán legelôször a művészet történetében – több immár egyszerű háttérnél: önnön jogából, önmagáért van a képen mint a festmény tulajdonképpeni témája. – Tiziano kevésbé törôdött a kompozíció merev szabályaival, és pusztán a fény, a levegô, a színek segítségével teremtette meg képei egységét. Kortársai portréi (arcképei) miatt becsülték a legtöbbre. Egyházi és a világi hatalmasságok versengtek egymással, hogy megfesse arcképüket (III. Pál pápa Alessandro – alesszandró – és Ottavio Farnese – farnéze – társaságában; 1546). – Correggio (korreddzsó – ?1489-1534), a pármai festô még Tizianónál is jobban kihasználta azt a felfedezést, mely szerint a színek és a fények igen hatásosan ellensúlyozhatnak tömegeket is: fölényes biztonsággal bánt a fényhatásokkal (Jézus születése; 1530).

Az építészek is új utakat kerestek. A 15. század elsô évtizedeiben néhány fiatal művész összefogott azzal a feltett szándékkal, hogy félredobják a hagyományokat, és megteremtik az új művészetet. Vezetôjük Filippo Brunelleschi volt (brunelleszki – 1377-1446). A firenzeiek kívánságára még nyolcszögletű gót kupolával fedte be a dómot, de aztán Rómába utazott, és ott tanulmányozta az antik épületek romjait. Nem lemásolni akarta az ókori épületeket, hanem olyan új stílust kívánt kialakítani, amelyben szabadon felhasználhatja az antik formákat, és új szépségeket, új harmóniát teremthet. Brunelleschi elérte, amit akart: új korszakot nyitott az építészetben. ž tervezte a firenzei Pazzi család (pacci) híres kápolnáját (1430 körül). – Természetesen lakóházakat is terveztek Brunelleschi stílusában. Jellegzetes reneszánsz épületek Firenzében a Rucellai- (rucselláj – tervezte Alberti, 1460 körül), a Medici-Riccardi- (medicsi-rikkardi – Michelozzo – mikeloccó – tervei szerint, 1460), a Strozzi- (sztrocci – Maiano tervei alapján, 1507) és a Pitti palota (Brunelleschi tervezte; a fôépületet a 16. században fejezték be).

Nyugat- és Közép-Európában más utat járt be a reneszánsz. A művészetek itáliai típusú kivirágzásához hiányzott a társadalmi háttér, hiányoztak a reneszánsz önbizalmával rendelkezô férfiak. Az Alpoktól északra sokkal erôsebb volt a gótikus hagyomány, mint délen – Itáliában nem is volt igazán fejlett gótikus építészet a milánói dómtól és Velence sajátos, bizáncias gótikájától eltekintve. A reneszánsz Itálián kívül a gótikával egy idôben, a gótikával összefonódva létezett. Franciaországban, Angliában, Németországban olyan templomok, épületek láthatók, amelyekben a boltíveket támasztó pilléreket úgy alakították át oszlopokká, hogy oszlopfôkkel egészítették ki azokat; a gótikus ablakok kôcsipkézetét is érintetlenül hagyták, csak csúcsíveiket kerekítették le.

A tudományosan megszerkesztett perspektívát és az anatómián alapuló emberábrázolást az olasz művészek dolgozták ki a 15. század folyamán. Az “északi” festôk, mint Dürer vagy az idôsebb Pieter Bruegel (piter brôhel) kénytelenek voltak Itáliába menni, hogy több-kevesebb sikerrel ellessék az olaszok titkait.

A kor legnagyobb német művészének, Albrecht Dürernek (1471-1528) rézkarcai sikeres summázatát adják a reneszánsz vonzásába kerülô gótikus művészetnek (Ćdám és Éva, 1504).

A 16. század folyamán az északi országokban megkérdôjelezték a festészet létjogosultságát. E nagy válságot a reformáció hozta magával. A protestánsok ellenezték képek és szobrok elhelyezését a templomokban, “pápista bálványimádásnak” tekintették az ilyesmit. Gyakorlatilag az arcképfestés és az életképfestészet virágzott. A portréfestészet egyik legnagyobb alakja volt ekkor a német Hans Holbein (hans holbejn – 1497-1543): hűen, minden aggály és hízelgés nélkül ábrázolta azt, amit látott (Georg Gisze, német kereskedô Londonban, 1532).

A németalföldi flamand festôk már a 15. században is elismert mesterei voltak a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló alkotásoknak, az ún. zsánerképeknek. A 16. századi flamand zsánerfestészet legnagyobb művésze az idôsebb Pieter Bruegel (?1525-1569) volt. Egyik legtökéletesebb munkája a parasztlakodalmat ábrázoló híres festmény (1565 körül). A sok szellemes megfigyelésnél, a bôven áradó anekdotázó kedvnél is bámulatosabb Bruegel páratlan komponáló készsége, mellyel elejét veszi, hogy a kép túlzsúfoltnak, zavarosnak tessék.

A 14-15. században Európa szellemi arculatával együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is erôsen megváltozott. A világi műfajok közül az egyik legnépszerűbb ekkor a villanella (eredetileg falusi nóta, parasztdal). Ez kórusdal: négy szólama kitűnôen csendül össze, hangszer nem kíséri, hangulata derűs. Hangzása itt-ott arra emlékeztet, hogy szerzôit egykor a tanulatlan emberek népies többszólamúsága is megihlette.

A 16. században virágzik igazán a zenei reneszánsz. Leghíresebb műfaja a madrigál: anyanyelven írt értékes költôi szövegre szerzett, hangszerkíséret nélküli, négyszólamú társasének; mindegyik szólamát egy-egy ember énekli. Fôleg az olasz udvarok műértô nemességének ízlését tükrözi a népiesebb villanellával szemben. – A kor stílusjegyei fôleg Palestrina (palesztrina – 1525-1594) zenéjében figyelhetôk meg. Zene és szöveg egysége, harmónia és dallam kiegyensúlyozottsága jellemzi művészetét.

A 16. század divatos hangszere a lant. Egyik legnagyobb művésze a magyar származású Bakfark Bálint (1507-1576).

Hazánkban a Mátyás király korában beáramló reneszánsz művészet kivirágzását a török uralom megakadályozta. Néhány épület maradt csak meg, mint pl. az esztergomi, vörös márványból épített Bakócz-kápolna (1506-1507) vagy a sárospataki vár Perényi-szárnyának árkádos loggiája (loddzsa) és lépcsôfeljárója. Mátyás budai és visegrádi palotájából csak töredékek kerültek elô.