Reneszánsz és humanizmus



Az olasz városállamok meggazdagodott, saját sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnôtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemzô névtelenség. Az újonnan készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.

A meggazdagodott itáliai polgárság – kb. a 14. század elején – új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendô minta, eszménykép elôször olasz földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor századai alatt sem merült feledésbe – különösen Itáliában nem -, most azonban tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földbôl a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit. Tudományos alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét és képességeit, s minden dolgok mértéke és végsô célja ismét az ember lett.

Az antik kultúra “újjászületése” miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelôdéstörténetnek azt a szakaszát, mely hozzávetôleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia “renaissance” szó jelentése: újjászületés.)

Természetesen a reneszánsz kor kezdetén, illetve végén nincs éles törésvonal, sôt a középkor és a reneszánsz között igen nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a középkor bizonyos világi törekvései erôsödtek fel benne, bontakoztak ki teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga sajátos arculata. A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg idôbeli, helyi és társadalmi különbséget foglal magában.

A reneszánsz – mai felfogásunk szerint – nemcsak egy meghatározott művelôdéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülô egyetemes stílusirányát is.

A humanizmus a reneszánsz szerves része, de ennél szűkebb fogalom: számunkra elsôsorban a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent.

A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század elsô fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és fôleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzôk tanulmányozását, alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a tevékenységet.

Nem voltak vallástalanok, de az antik írók műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzôk felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fô áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).

A humanisták alakították ki a tudományos szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, a régészetet stb. Szilárd meggyôzôdésük szerint jól írni és beszélni csakis az antik minták utánzása révén lehet megtanulni. îrásaikban különös gondot fordítottak a stílus és a műforma eleganciájára, tisztaságára és világosságára, s erénynek tekintették a minél nagyobb számban felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat.

A reneszánsz irodalmában gyakran esik szó pogány istenekrôl, mitológiai hôsökrôl, s bizonyos mértékű vallási közömbösség és csupán névleges ragaszkodás az egyház tanaihoz jellemzett nem egy humanistát, de egyáltalán nem kívántak felidézni valamiféle antik pogány kultuszt. Tarthatatlan az a felfogás, hogy a humanista mozgalom lényegét tekintve keresztényellenes lett volna. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a keresztény klasszikusok, a Biblia és az egyházatyák (ókori keresztény írók, tudósok) tudós vizsgálatára is.

A 15. század közepétôl a humanista műveltség kilép az irodalmi tanulmányok kereteibôl, és átterjed a reneszánsz kultúra más területeire, a filozófiát és a különbözô természettudományokat is beleértve. Śj gondolatok és eszmék hatalmas tárháza állt tehát a korszak rendelkezésére, és éppen ez az intellektuális erjedés a reneszánsz egyik legfôbb jellemzôje.