Mítoszok az ember teremtéséről



Az ember teremtésérôl sokféle és egymásnak ellentmondó mítoszt ôriztek meg az irodalmi alkotások. A már említett mezopotámiai mondákban közös vonás, hogy egy fôisten, illetve a leghatalmasabb istenek egy isten húsát és vérét agyagos földdel összegyúrva teremtették meg az embert. Munkára, városok építésére, a föld megművelésére és saját szolgálatukra alkották a földi lényeket.

A görög mitológia többféle formában képzeli el az ember létrejöttét, maga Hésziodosz is két változatot közöl Munkák és napok című költeményében.

Az egyik elképzelés szerint egy törzsbôl származnak az istenek és a halandók. Az emberek elsô nemzedéke aranykorban élt, s még Kronosz uralkodott fölöttük:

“Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt,

s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó,

távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség

sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erôtôl

karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg ôket;

mint lágy álom jött a halál rájuk, s amíg éltek,

csak jóban volt részük; a föld meghozta magától

bô termését és dolgozni merô gyönyörűség

volt, sok jó közepette, a dús legelôn legelészett

nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok ôket.”

(Hésziodosz: Munkák és napok. Magyar Helikon, 1974. 112-120. sor. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)

Ezután az istenek egyre silányabb nemzedékeket teremtettek: következett az ezüstkor és a rézkor. A negyedik nemzedék már igazságosabb, derekabb és különb az elôzônél: a héroszok isteni fajtája volt ez, akiket félisteneknek hívtak a földön. žket súlyos háborúk, emberpusztító harcok irtották ki a világból. Egy részük a hétkapujú Thébaiban halt meg, mikor Oidipusz nyájaiért küzdöttek, más részük Trója alatt pusztult el a szép hajú Helené miatt. Haláluk után Zeusz a föld széleire telepítette ôket. A boldog héroszok a mély örvényű, a földkorongot körülfolyó Űkeánosz mellett a Boldogok szigetein élnek, és Kronosz lett a királyuk, miután Zeusz feloldotta bilincseit. Egy évben háromszor hoz nekik mézédes termést az életet ajándékozó mezô.

Végül elkövetkezett az ötödik korszak, a vaskor, a jelenkor. A nyomorult embereknek nincs pihenésük sem éjjel, sem nappal, örökös gondban, bajban telik az életük. Egyszer majd ezt a fajtát is el fogja pusztítani Zeusz. Abban a végsô korszakban még fokozódni fog minden nyomorúság és minden gonoszság. A szülôk és a gyermekek egymás ellenségei lesznek, a földön az igazságtalanság, a durva erôszak s a jogtalanság fog uralkodni. Csak a szörnyű szenvedések maradnak meg a nyomorult emberek számára, mert a becsületérzés (Aidósz) és az igazságos megtorlás (Nemeszisz) istennôi elhagyják a földet. Csak az lehet boldog, aki a vaskor elôtt halt meg, vagy aki a messze jövendôben megéri a visszatérô aranykort.

Az embereknek, minden kor emberének örök nosztalgiáját foglalja magában ez a mítosz egy rég letűnt boldog korszak, az elveszett aranykor, a Paradicsom, az Édenkert után. De megszólal az a vágy és remény is, hogy a jelen, a mindenkori jelen igazságtalanságai kiegyenlítôdnek, megszűnnek egy majdan eljövendô tökéletes világban, az új aranykorban.

Van a görög mitológiának egy olyan mondája is, mely a gigászoknak az istenek elleni lázadásával (gigantomakhia) hozza összefüggésbe az ember megjelenését. Gaia, a Földanya, bosszúra szomjazva a Tartaroszban lebilincselt titánokért, világra hozta a gigászokat, a kígyólábú óriásokat. A dölyfös gigászok szétfeszítették a természet határait, a szigetek elhagyták helyüket, a tengerpartok eltolódtak, a folyamok megváltoztatták medrüket. Eltűntek a hegyek is, mert a félelmetes szörnyóriások ezeket használták fel fegyverül. Zeusz és az olümposzi halhatatlanok végül legyôzték iszonyatos harcokban a világ rendjét megzavaró szörnyeket, de a Föld a gigászok kiömlô vérébôl sarjasztotta az elsô embereket. Ezek is istentelenek és durván erôszakos lények voltak, akárcsak maguk a gigászok, s késôbb a vízözön pusztította el ezt a kártékony emberfajt.