Küzdelem a polgári átalakulásért Magyarországon a XVIII. század végétől 1849-ig



1825-ben a király az európai események és a fokozódó nemesi ellenállás hatására jobbnak látta, ha összehívja az országgyűlést Pozsonyban. Úgy gondolta, némi teret kell engedni a rendi alkotmánynak. Ez az országgyűlés azonban csalódást okozott azoknak a messzebbre látó birtokosoknak és értelmiségieknek, akik a kiutat már a feudális viszonyok megreformálásában keresték. A rendek legfőbb törekvése az volt, hogy nemesi alkotmányukat megvédjék.

Az országgyűlés egyik előremutató törekvése a magyar nyelv ügyének felkarolása volt. Felsőbüki Nagy Pál, az ünnepelt vezérszónoknak az elkorcsosodott arisztokráciát ostorozó beszéde hatására felállt egy fiatal, ismeretlen arisztokrata, és a következőket mondta: „Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágaimnak egy évi jövedelmét föláldozom reá.”. Ez az arisztokrata gróf Széchenyi István volt.

Széchenyi apja a Magyar Nemzeti Múzeumot megalapító Széchényi Ferenc volt. Édesanyja Festetich Julianna volt, akinek bátyja (Festetich György) alapította a keszthelyi Georgicont (első magyar gazdasági főiskola). Széchenyi a fiatalkorát Bécs és Nagycenk között ingadozva töltötte el.

Széchenyi arisztokrata neveltetése révén a köznemesség rendi szemléletét, nemesi nacionalizmusát a kezdetektől fogva elutasította. De a többi arisztokratától is különbözött abban, hogy osztálya felvirágoztatását az egész nép jólétre emelésével együtt képzelte el. Már első gyakorlati kezdeményezései (a Tudományos Akadémia felállítása, a hazai társasélet szervezése: lóverseny, kaszinó) is felülemelkedtek a rendi korlátokon.

1830-ban adta ki a Hitel című munkáját, amelyben az eddig felbukkanó gondolatait most merész újításokkal egészítette ki, és összefüggő reformprogramba foglalta. Széchenyi a robotoltató gazdálkodásnak eleve ellene volt. A mezőgazdaság kapitalista átalakításához azonban pénzre volt szükség, ezt ő is jól tudta. A hitelt a bécsi bankok még az igen vagyonos Széchenyiektől is megtagadták, hiszen a nemesi birtokot elárverezni, eladni nem lehetett. Az ősiség törvényének megszűntetése logikusan maga után vonta a nemesség földvásárlásának jogát, ezért pedig azok megadóztatását. A robot Széchenyi szerint haszontalan és erkölcstelen volt, ezért azt meg kellett szűntetni (a jobbágyok egyéb feudális kötelezettségeivel együtt), de úgy, hogy a birtokosokat károsodás ne érje.

A Hitel rendkívül népszerű volt, és tömegesen kapkodták, de Széchenyi ellent-mondásossága már ekkor megmutatkozott. Bár szenvedélyesen ostorozta az arisztokráciát, ezt javító szándékkal tette, a vezető szerepet saját osztályának akarta fönntartani. Leghevesebben mégis az arisztokrácia támadta a Hitel gondolatait. A régi típusú ellenzék képviselője, Dessewffy József gr. 1831-ben megírta a Hitel című munka taglalatját, amely kemény bírálatot takart. Széchenyi a kormányzat támogatásában sem reménykedhetett, a reformok szaporodó hívei azonban jó szemmel nézték Széchenyi munkásságát.

Az őt ért támadásokra Széchenyi a Világ című munkájában válaszolt (1831.), majd 1833-ban megjelentette a Stádiumot, amelyben rendszerét sűrítve tárta a nyilvánosság elé.

Széchenyi óriási munkabírással és szervezőkézséggel kezdeményezte a hazai közlekedést javító munkálatok egész sorát. A Vaskapu hajózhatóvá tételéhez már 1831-ben hozzá-kezdtek. Ő irányította a Tisza-szabályozás előkészületeit. Fontos szerepe volt a dunai gőzhajózás megindításában. Hajógyárat és téli kikötőt létesítettek, ami szintén a hajózás fejlesztését szolgálta. Népszerűsítette a selyemhernyó-tenyésztést, és az ő érdeme a gőzzel hajtott hengermalom megépítése is. Gyakorlati tevékenységével a mezőgazdasági termelés élénkítését, és a jobb értékesítést akarta elérni. Széchenyi lankadatlan munkásságának következtében Magyarország elindulhatott azon az úton, hogy modern ország váljék belőle.

Kossuth fogalmazta meg talán legtalálóbban Széchenyiről: „Ujjait a kor ütőerére tevé, és megértette lüktetéseit; és ezért; egyenesen ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak…”.

A reakció túlzásba vitt törvénytelenségeit mutatja gr. Wesselényi Miklós perbe fogása. Ez mutatta azt, hogy mennyire megváltoztak a politikai nézetek és erőviszonyok. A nemesi szólásszabadság korlátozása egyesítette az alsótáblát, amely korábban az örökváltság miatt meglehetősen megosztottá vált. A reformeszmék egyre inkább terjedtek, az elítéltek pedig az egész ország mártírjai lettek. Az udvar megrettent és taktikát változtatott. Pálffy kancellárt az udvar menesztette.

Gr. Dessewffy Aurél a magukat „fontolva haladóknak” nevező konzervatívokból pártot szervezett, s arra törekedett, hogy az ingadozók megnyerésével az ellenzék táborát megossza.

Az 1939-40-es országgyűlést az udvar megváltozott taktikája és a liberalizmus előretörése jellemezte. Fontos eredmény volt az önkéntes örökváltság törvénybe iktatása és az ipar üzemek alapításának engedélyezése bárki számára. A politikai perek elítéltjei amnesztiát kaptak.

Lovassy a börtönben megőrült, Wesselényit megtörte a bezártság, Kossuth viszont a fogságban nemzetgazdaságtant és angol nyelvet tanult (ők voltak azok az országgyűlési ifjak, akikre először csaptak le).

Landerer, a pesti nyomdatulajdonos, a bécsi titkosrendőrség ügynöke váratlanul felajánlotta Kossuthnak, hogy vállalja el az 1841 januárjában induló újság, a Pesti Hírlap szerkesztését. Egyrészt nem volt nagy példányszámú e lap, másrészt úgy gondolták, hogy a nagy nyilvánosság majd megnyirbálja Kossuth kemény ellenzékiségét. Kossuth azonban ahogy a kezébe került a lap szerkesztése, megteremtette a modern újságírást. A cikkek a jelen bírálatát a jövő fölvázolásával kötötték össze, egységes programmá ötvözve és kiegészítve az addig fölmerült reformgondolatokat.

Kossuth független nemzeti államot akart, amely azt jelenti, hogy a Habsburg Birodalmon belül gazdasági és politikai különválást szorgalmazott. Felismerte azt is, hogy akárhogy is akarják, nem birkózhatnak meg az új haza és új társadalom megteremtésének feladatával az egész nép támogatása nélkül. Szövetséget kell tehát kötni, amely szövetség ára: szabad, korlátozás nélküli földtulajdon a parasztnak. Nem elég tehát az önkéntes örökváltság, Kossuth már a kötelező örökváltság mellett állt ki. A kötelező örökváltságot a parasztság az állam támogatásával törleszti. Ehhez viszont anyagi alapra van szükség, amelyet csak a nemesség megadóztatásával, a terhek közös viselésével lehet előteremteni. A nemzeti egység feltételezi a politikai szabadságjogok kiterjesztését, a népképviseletet. Kossuth nagyon óvatos volt az újság miatt, programja mégis tartalmazta már a polgári tulajdonviszonyok és a politikai egyenlőség megvalósításának körvonalait. Kossuth ügyesen felismerte, hogy a polgári átalakulás megvalósítása a köznemességre vár, mivel a polgárság nagyon gyenge volt.

A kezdetekben Kossuth elképzelhetőnek tartotta azt, hogy az ipar fejlődhet a birodalmi vámhatárokon belül is. Nagy szerepe volt az Iparegyesület, a Magyar Kereskedelmi Társaság létrehozásában. Az első iparkiállítás (1842) azonban rádöbbentette Kossuthot arra, hogy a fejlettebb cseh és osztrák ipar közös vámterület esetén csíráiban elfojtaná a magyar kezdeményezéseket, – tehát önálló magyar védővámok kellenek. Ezt az ellenzék is helyeselte, de ez a felismerés már Ausztria és Magyarország viszonyát is érintette. Az 1843/44-es országgyűlésen az alsótábla megszavazta az önálló magyar védővámrendszert szorgalmazó törvényjavaslatot, a király azonban a következő országgyűlésre halasztotta a kérdés érdemi tárgyalását. Az ellenzék ekkor a magyar ipar védelmére kereskedelmi szervezetet, Védegyletet alakított (1844). A védegylet tagjai vállalták azt, hogy hat éven keresztül csak akkor vásárolnak külföldi árut, ha a megfelelő magyar termék hiányzik.

Széchenyit az egész ország tisztelte a gyakorlati tettei miatt, de az idő túllépett rajta az elvei tekintetében. Aggodalommal figyelte az ellenzék térhódítását, amely nem kímélte az Ausztriával való kapcsolatot, figyelmen kívül hagyta az arisztokráciát, és a nemességen kívül más társadalmi rétegekbe is behatolt. Kiadta hát a Kelet Népe című vitairatát (1841), amelyben mélységes aggodalmáról tett tanúbizonyságot.

Széchenyi látszólag Kossuth modorát, valójában egész rendszerét támadta. Félreértette az udvar kétszínű taktikáját, és a felülről jövő reformokban bízott. Az ország közvéleménye és az ellenzéki politikusok valamennyien Kossuth mellé, azaz a viszonylagos politikai és gazdasági függetlenség, és a polgári átalakulás demokratikus programja mellé álltak.

Hazánk agrárország. A XIX. század első felére a földesurak kiterjesztették a majorság területét árutermelés céljából, ezáltal saját vagyonuk gyarapodott. Továbbra is jellemző volt a robot, a háromnyomásos, külterjes gabonatermesztés. A földbirtokosok vagyona nőtt ugyan, de a pénzt csak nagyon kevesen forgatták vissza a birtokba. A korszerűsített nagybirtokokon elterjedt a vetésforgó, a vaseke, a vetőgép. Gyakorta képzett gazdatiszteket is alkalmaztak. Ez a példa igen vonzó volt, de csak nagyon kevesen tudták követni. Magyarország a mezőgazdaság szempontjából nem sokat lépett előre.

A napóleoni háborúk alatt fölvirágzott a kontinentális kereskedelem. Ennek hatására Magyarországon is több helyen keletkeztek manufaktúrák, a kézművesipar azonban céhes keretek között maradt. Nagy gondot és hátrányt jelentett a vámhatár is, ugyanis ez elvágta az utat a további fejlődés útjától.

A társadalom felső rétege differenciálódott, a nemességnek is csak egy kis csoportja volt, amely meggazdagodott. A nagy többség elszegényedett, hitelt kényszerült felvenni, amelyet aztán nem tudott visszafizetni, ezért nincstelenné vált. Így alakult ki a bocskoros nemesség rétege. Számuk kb. 700.000 volt, de vagyonukban, műveltségükben nemigen különböztek a parasztoktól, nemesi címükhöz mégis görcsösen ragaszkodtak. A parasztság rétegét is differenciálódás jellemezte. A parasztság felső rétege bekapcsolódott az árutermelésbe, ez azonban csak keveseknek sikerült. A társadalom harmadik rétegét a munkások tették ki, akik azonban nem voltak túl sokan. A polgárság Magyarországon meglehetősen gyenge volt, ugyanis nem voltak lehetőségeik a megélhetéshez, a hivatalokat, tisztségeket a nemesség képviselői töltötték be. Az értelmiségiek rétege a legalsóbb társadalmi rétegből emelkedett ki, s ők voltak a reformok és a polgárosodás legelszántabb hívei.

A XIX. század folyamán az európai nemzetek a feudalizmusból a polgári nemzetállam és a tőkés gazdasági rendszerbe vezető út különböző állomásain voltak, de a fejlődés mindenhol érezhetővé vált.

Az 1830-as években forradalmi hullám bontakozott ki, amely elsősorban a Szent Szövetség konzervatív rendszere ellen irányult, egyúttal megnyitotta az utat a polgári átalakulás és az azt elősegítő liberalizmus előtt.

Nyugaton a gazdasági és a társadalmi fejlődés egybeesett, a liberális eszméket a polgárság képviselte, amely felhasználta az új ideológiát saját hatalmának kiépítésére, ezzel szemben Kelet-közép Európában a politikai függetlenség és a területi egység –végső soron a polgárság-  hiányában a liberalizmus erősen nemzeti színezetet kapott.

Az Osztrák Birodalmon belül nagyon eltérő fejlődés figyelhető meg, míg az osztrák és cseh tartományokban nyugat-európai minta szerint megkezdődött az iparosodás és megerősödött a polgárság, addig Magyarország megmaradt agrárországnak, a birodalom többi tartományának nyersanyag szállítójának. Az ipar kialakulását többek között a megmerevedett céhes ipar akadályozta, de emellett a polgárság számaránya is alacsony volt (ráadásul a polgárság nagy része német anyanyelvű volt). Az idegen nyelvű és érzelmű polgárság helyett a nemesség egy része állt a nemzeti liberalizmus élére, fő követelésük a nemzeti önrendelkezés volt, és bár eleinte a társadalmi változásoktól kiváltságait féltette, a társadalmi helyzet változása arra kényszerítette őket, hogy a polgárosodás útjára lépve feleljenek meg a kor követelményeinek.

A magyar reformkor az 1830-as években született meg, elsősorban az Európán végigsöprő forradalmi hullám hatására, amely egyrészt a nemességen belüli reformtörekvéseket erősítette, másrészt a szétváló rendi ellenzéket állásfoglalásra kényszerítette. A reformkornak három jól elkülönülő irányzata figyelhető meg:

  1. Széchenyi és Wesselényi irányzata (1830-tól)
  2. Kossuth politikája (1840-es évek eleje)
  3. Centralisták irányzata (1840-es évek közepe)

A reformmozgalmak elindítója Gróf Széchenyi István, akit utazásai során (Anglia, Törökország, Görögország, Nyugat-Európa) szerzett tapasztalatai arról győztek meg, hogy életét a haza felemelkedésének szentelje.

A reformkor liberálisai túl békésnek találták Széchenyi programját, kevesellték a lényeget, a társadalom egészét érintő reformokat, nem értettek egyet az arisztokrácia vezető szerepének konzerválásával sem, de vitathatatlan érdemeket szerzett (ezt még ellenfele, Kossuth Lajos is elismerte) a nemzet felrázásában, a társadalmi reformok előkészítésében.

Az 1832-1836-os országgyűlésen az ellenzék vezéralakja az a Wesselényi Miklós volt, aki barátságot kötött Széchenyivel, majd együtt járták be Európát, de a polgári átalakulás és a nemzeti követelések összekapcsolásával politikája eltávolodott Széchenyitől. A megerősödött Bécs a reformmozgalmak elfojtásába kezdett, amely támadás fő célpontja Wesselényi lett, akit 1835-ben perbe fogták és bebörtönöznek. Bécs lépése nem érte el a kívánt hatást, az erőszak csak növelte az ellenzéki érzelmeket, ezért taktikát változtatva megpróbálta kisebb reformokkal leválasztani a jobb módú nemeseket a reformmozgalomról. Ennek értelmében született döntés az 1839-1840-es országgyűlésen az önkéntes örökváltságról, valamint a kedélyek megnyugtatása céljából a politikai foglyok amnesztiát kaptak.

A második irányzat vezéralakja Kossuth Lajos, aki elszegényedett nemesi családból származott, és képzett jogász volt. Kossuth hírnevét az általa szerkesztett Országgyűlési Tudósítások, majd a Törvényhatósági Tudósítások című újságaival (amelyeket a cenzúra elkerülése érdekében magánlevélként kaptak meg a címzettek, a megyék) alapozta meg. Tevékenységéért bebörtönözték, majd szabadon bocsátása (1841) után megbízást kap a Pesti Hírlap szerkesztésére. Szerkesztésében az újság népszerű és megbízható hírforrássá vált, politikai programját pedig vezércikkekben fejtette ki. Kossuth politikáját középutasnak nevezhetnénk, elsődlegesnek tartotta az önrendelkezés kérdését, bár a Habsburg Birodalommal való szakítást ellenezte. A reform folyamatok vezető erejének a kiváltságait elvető, a közteherviselést elfogadó középnemességet szerette volna látni. Az örökváltságot viszont csak kármentesítéssel összekapcsolódva tudta elfogadni.

Kossuth nevéhez fűződik az Országos Védegylet megalakítása (1844), amely összefogva a reform erőit előkészítette egy ellenzéki párt létrejöttét. Ezen kívül felkarolta a nemzeti ipar ügyét, mert a nemzeti fejlődés zálogát a gazdasági önállóságban látta, amihez védővámokkal támogatott nemzeti piac létrehozása szükséges.

Az 1840-es évek közepén jelent meg a harmadik, mindegyik közül a legradikálisabb irányzat, a centralistáké. Tagjai fiatal, lelkes értelmiségiek voltak (pl. Szalay László, Trefor Ágoston, Madách Imre, báró Eötvös József), akik fennálló rendszer mellett a vármegyerendszert is elutasították, és új, polgári intézményrendszer létrehozását tartották szükségesnek. Bár önálló politikai szereplésük csak rövid ideig tartott (1846-ban ért véget), de hatásukra olyan fogalmak kerültek a köztudatba, mint a polgári parlamentarizmus, a felelős kormány vagy a népképviseleti országgyűlés.

A következő (1843-1844) országgyűlés sem hozta meg a kívánt reformokat, ami felhívta a figyelmet az ellenzék egységének megteremtésére. A kormányzat mérsékelt reformokat hozott csak, ezek közé tartozik az adminisztrátori rendszer létrehozása, ami Apponyi György alkancellár nevéhez fűződik, a célja pedig a megyékben gyakorolt befolyás növelése volt.

1846-ban Kossuth ismét felvetette az úrbéri viszonyok megszüntetését és az egységes közteherviselés bevezetését (ennek apropója a galíciai parasztfelkelés volt). Az ellenzéki összefogás ismét elmaradt (meghiúsítva Kossuth tervét), ezt kihasználva a kormánypártiak, hogy létrehozzák az első modern polgári pártot Magyarországon, a Konzervatív Pártot (1846), amelynek programja a fontolva haladás lett.

Az élesedő politikai küzdelem halaszthatatlanná tette az ellenzék szerveződését, 1847-ben Batthyány Lajos vezetésével létrejött az Ellenzéki Párt, amelynek programját az Ellenzéki Nyilatkozat tartalmazta. Az utolsó rendi országgyűlésen sem születtek meg az áttörést jelentő reformok, a reformpolitika megfeneklett, ebből az állapotból csak a következő évben végigsöprő európai forradalmi hullám zökkentette ki.