Habsburg abszolutizmus és dualizmus Magyarországon



A szabadságharc az osztrák és orosz haderő együttes támadása révén elbukott. Az osztrákok mindenképpen bosszút akartak állni a magyarságon, de az angol kormány és az orosz cár önmérsékletre intette a császári házat. Az osztrák miniszterelnök, Schwarzenberg is amnesztiatervezetet készített elő. A fegyverletétel után azonban az osztrák udvar a döntés jogát Haynaura bízta, aki a véres megtorlás mellett döntött.

1848. október 6-án Aradon kivégeztek 13 honvéd főtisztet (Knézics Károly, Nagy-Sándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Pöltenberg Ernő, LeiningenWesterburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Schweidel József). Pesten agyonlőtték a mindvégig együttműködést szorgalmazó Batthyány Lajost. Kivégezték Csányi Lászlót, Perényi Zsigmondot (az országgyűlés elnökét), Szacsvay Imrét (az országgyűlés jegyzőjét), Jeszenák Jánost (kormánybiztost), és még több mint száz felkelőt. A „kegyelemből” várfogságra ítéltek száma meghaladta a 400 főt. Akik külföldre távoztak, azokat távollétükben ítélték el, s nevüket nyilvánosan is kifüggesztették.

A Habsburg udvarnak sikerült tehát átvészelnie története legsúlyosabb megrázkódtatását. A győzelmet Ausztria egy régi álom teljesítésére használta föl: az egységállammá szerveződött új Ausztriát kívánták így megvalósítani.

A Habsburg-udvarnál két nézet hívei vitték a prímet. Az egyik a birodalom föderalisztikus átszervezését akarta, szószólójuk Windischgrätz volt. A magyar konzervatívok is ezt a nézetet osztották. A másik csoport egy centralizált összbirodalmat akart német államnyelvvel, azonos módon való kormányzással. Ezt a katonatiszti-államhivatalnoki rétegek támogatták – élükön Schwarzenberggel (1848 óta miniszterelnök). Később az osztrák nagy-polgárság is csatlakozott hozzájuk a nagy, egységes birodalmi piac reményében, amelyben a vezető szerepet maguknak szánták. Az osztrák nagypolgárság és a középrétegek alkotmányos centralizálásra vágytak, de alkotmányt nem kaptak. Az abszolutizmus ezen új kiadásának a legfőbb jellegzetessége éppen az volt, hogy a polgári és nemzeti szabadságjogokat semmibe vette, de a tőkés átalakulást előmozdította. Ez volt a neoabszolutizmus.

1850 nyarán véget ért Haynau rémuralma, s a katonai diktatúra szerepkörét a polgári kormányzat, a „Bach-rendszer” vette át. A korszakot Alexander Bach (liberális ügyvéd) neve fémjelezte. A modernizációnak, a tőkés átalakulásnak nem volt ellene az udvar sem, Bach sem. De ezt Bach erős központosítás mellett hajtotta végre. Magyarországot Erdély és Horvátország leválasztása után is nagynak találták, így kialakították a Szerb Vajdaságot, a maradék területet pedig 5 kerületre osztották. A megyei önkormányzatot megszűntették. Az osztrák-magyar belső vámhatárt eltörölték, s az osztrák adórendszert meghonosították Magyarországon. A közoktatást az egész birodalomban egységesen szervezték meg. Az élet valamennyi területén nyílt germanizálás folyt. Mindez nemcsak a magyarokat, hanem a nemzetiségieket is sújtotta, akik „azt kapták jutalomból, amit a magyarok büntetésből”.

A Bach-rendszer szülötte az államrendőrség és a csendőrség. Az országot elárasztották a besúgók, és a főleg idegenből érkezett hivatalnokok. Ez utóbbiakat „Bach-huszároknak” is csúfolták, mivel elő volt írva, hogy milyen ruhát kell viselniük.

A jobbágyfelszabadítás (kötelező örökváltság) költségét pótadó formájában a lakosságra hárították. A földek mintegy ötödét a jobbágyoknak maguknak kellett megváltaniuk.

Libényi János, egy fiatal szabólegény megsebezte tőrével Ferenc Józsefet 1853 elején. Ekkor tartoztattak le 379 embert csak azért, mert egyet értettek a merénylettel. Az elkeseredés sokakat arra bírt, hogy fegyveres felkelést szervezzenek. Titkos mozgalmakat szerveztek, de az önkény áldozatainak száma folyton csak nőtt. Kivégezték Gasparich Kilit, ferences rendi szerzetest, és Noszlopy Gáspárt, a híres gerillavezért is.  May János, honvéd tüzértiszt, pedig a börtönben lett öngyilkos.

Bebizonyosodott, hogy a fegyveres aktív ellenállásnak nem kedveznek sem a belső, sem a külső körülmények. A birtokos nemesség passzív rezisztenciába kezdett Deák Ferenc vezetésével. Az igazi hazafi nem vállalt hivatalt és közszereplést, nem fizetett adót. Szűk körben kegyelettel ápolták a szabadságharc emlékét. Ekkor alakult ki a Kossuth-kultusz és a magyar-kodás, azaz csak a külsőségekben magyar ember. Deák Ferenc a nemzet vezetőjévé vált. Birtokát eladta, és a pesti „Angol Királynő” szállodába költözött. Itt fejtette ki nézeteit, s valójában a nemzet tanácsadójává, jogászává vált.

A szabadságharc több vezetője is külföldi emigrációban élt. Az emigránsok feje Kossuth Lajos lett. Londontól egészen az amerikai kongresszusig eljutott, s beszédeket mondott a magyar helyzetről, és arról, hogy a szabadságharc valójában a nép fölszabadításáért és a dinasztikus önkény megtöréséért vívott küzdelem volt. Teleki László és Klapka György részvételével, Kossuth elnökletével megalakult a Magyar Nemzeti Igazgatóság, az emigráns magyar kormány magja. Románia és Szerbia is támogatta a magyar emigrációt, hiszen úgy gondolták, hogy jövőjüket egy független magyar középhatalom kedvezően befolyásolná. Az események kulcsa III. Napóleon kezében volt, ezért Kossuth is ragaszkodott ahhoz, hogy felkelés csak akkor törhet ki az országban, ha már francia csapatok léptek a határon belülre. III. Napóleon azonban megoldotta a helyzetet azzal, hogy titokban fegyverszünetet kötött.

Az 1859-61-es francia-olasz-osztrák háború és Lombardia elvesztése leleplezte az abszolutisztikus rendszer gyöngeségét. Bachot menesztették. Ferenc József kiadta az Októberi Diplomát (1860. október 20.) amely abszolutisztikus, föderalisztikus, alkotmányos elemeket ötvöző alaptörvény volt. A protestáns pátenst (nyílt parancsot) az ország közvéleménye megbuktatta. 1860. március 15-én a Pesten rendezett felvonuláson a tömegbe lőttek, s Forinyák Géza egyetemi joghallgató meg is halt a lövés következtében. Széchenyi névtelenül megjelentett egy röpiratot, amelyben a Bach-rendszert elemezte. Végül öngyilkos lett a „legnagyobb magyar”, hiszen attól tartott, hogy megtorolják a röpirat megírását. 1861-ben Ferenc József kibocsátotta a februári pátenst (amely a közös képviselőházban a magyarokat kiszolgáltatta volna az örökös tartományok többségének). 1861-ben összehívták a magyar országgyűlést, ami mind az októberi diplomát, mind a februári pátenst visszautasította. A képviselők az 1848-as törvényekhez ragaszkodtak.

Két párt volt: A Felirati és a Határozati párt. A Felirati Párt Deák vezetésével a 1848-asokat tömörítette, a 1848-as törvényeket tartották a maximumnak és a királyhoz intézendő felirat mellett érveltek. A Határozati Párt Teleki László vezetésével a 49-eseket tömörítette, a 1848-as törvényeket minimumnak fogadták el (és a 49-es trónfosztást is), s ők határozatban kívántak Ferenc Józsefhez fordulni. Teleki a szavazás előtti nap öngyilkos lett, végül Deák és pártja nyert három szavazattal. Az udvar még Deák feltételeit is visszautasította, föloszlatta a magyar országgyűlést és visszaállította a nyílt önkényuralmat. Ezt Schmerling provizóriumnak (1861-65) nevezte, s az udvar is csupán ideiglenesnek tartotta az állapotot.

A nemesség visszatért a passzív rezisztenciához, bár egyre jobban látszott, hogy ezt sok kisnemes nem bírja. Hivatalnokként vagy katonatisztként lett volna jövedelme, de pont ezeket nem vállalhatta a passzív rezisztencia miatt. Az udvart pénzügyi csőd és háború fenyegette Poroszországgal. Mindkét fél tehát közeledett egy megegyezés felé. Deák nagy nyugalommal kivárta, míg az udvar kezdeményezett. Deák híres húsvéti cikkében ismertette álláspontját (Pesti Napló-1865). A birodalom biztonságát tartotta fontosnak, alkotmány kért mind Magyarországnak, mind az örökös tartományoknak. A megegyezés hívei kerekedtek fölül Bécsben is, Schmerling miniszterelnököt menesztették. 1865 végén Ferenc József összehívta az országgyűlést.

1866-ban került sor a porosz-osztrák háborúra, amelybe az olaszok is bekapcsolódtak (Könnigrätzi csatavesztés).

Ezek után 1867-ben jött létre a kiegyezés. Gróf Andrássy Gyula lett a miniszterelnök.

Az 1848-49-es szabadságharc a világosi fegyverletétellel ért véget 1849. augusztus 13-án. A szabadságharc veresége a katonai túlerővel magyarázható. Ezt követően a társadalom átalakult, és miután a jobbágyrendszer visszafordíthatatlanná vált, a nemzet visszanyerte öntudatát és az önállóságra való törekvés ösztönzőjét. Az 1859-ben kitört osztrák-olasz háborúban az osztrákok Solferinónál (1859. június 24.) súlyos vereséget szenvedtek, aminek következménye az volt, hogy Lombardiáról le kellett mondaniuk. Ferenc József 1860. október 20-án kiadta az Októberi Diplomát, melynek lényege a következő volt:

  • ígéretet tett a parlament összehívására
  • hivatalossá tette a magyar nyelvet
  • helyreállíttatta az 1847 előtti helyzetet
  • a tartományok jogkörét növelte
  • az ország visszanyert bizonyos önkormányzati jogokat.

Mivel a magyar lett a hivatalos nyelv, felpezsdült a politikai élet is. Miután a császár újabb fordulatra szánta el magát, az alkotmányos centralista elképzeléseit az 1861-es februári pátensben fogalmazta meg, amelyet az országgyűlés visszautasított. 1861 áprilisára új politikai irányzatok alakultak ki: a Felirati Párt és a Határozati Párt között folyt a vita.

Igaz, hogy az országgyűlésen a határozati párt alkotta a többséget, azonban vezetésének egy része nem kívánta vállalni a történelmi felelősséget. Amikor a vezetés ellentmondásai között „őrlődő” Teleki László öngyilkosságot követett el, utódai a felirat elfogadásának szabad utat engedtek.

Miután Magyarországon 1861 augusztusában feloszlatták az országgyűlést, újra az abszolutizmus időszaka következett. Az ezek után következő új berendezkedés eleve ideiglenesnek, „provizóriumnak” nevezte el magát. Eme korszak magyarországi vezetőjének, Anton Schmerling osztrák nemesi családból származó lovagnak a jelszava „Mi várunk” volt. Ők tehát a kivárás technikájához folyamodtak, amelynek eredményei hamar megszülettek.

q  Egy új nemzedék nőtt fel, amely már megkívánta a politizálást. Ők ellenezték a passzív ellenállást.

q  Mivel a gazdasági élet nem volt jó, a közép- és kisbirtokos nemesi réteg tönkrement.

q  A passzív ellenállás tábora is elbizonytalanodott.

Deák az uralkodóval tárgyalásokat kezdeményezett. Ezekre a tárgyalásokra végül is 1864 végén került sor, s a tárgyalások titkosak voltak. 1865-ben Deák megjelentette nevezetes cikkét, az úgynevezett húsvéti cikket a Pesti Naplóban, amelyben felvázolta a kiegyezés elképzeléseit.

Míg eddig a magyar politikusok az 1848-as kormány alapján állottak, Deák e cikkében leszögezte, hogy a birodalom fennmaradása az elsődleges cél, nem pedig a magyar önállóság. Ezt azzal magyarázta, hogy csak a birodalom létét nem veszélyeztető magyar önállóság valósítható meg. Ezzel megnyílt az út a kiegyezés felé.

1865-ben összehívták a magyar országgyűlést, ahol már Deák hívei voltak többen. Itt a kiegyezés konkrét terveinek elkészítését egy ekkor megválasztott bizottságra bízták. Ezeket a munkálatokat az 1866-ban kitörő porosz-osztrák háború félbeszakította, ám az osztrák vereség Ausztriával még inkább éreztette a magyar kiegyezés szükségességét. Végül 1866 végén elkészült a tervezet, amit Bécs is elfogadott (1867. évi XII. törvény).

1867 februárjában megalakult a harmadik felelős magyar minisztérium, amelynek felelős minisztere Andrássy Gyula gróf lett.

1867-ben a kiegyezést koronázási ünnepség kísérte. Eredménye egy új, alkotmányos korszak lett, a dualizmus kora.

A magyarországi fejlődésre pozitív hatással volt a kiegyezés. Annak ellenére, hogy Magyarország elveszítette a lehetőséget az önállóságra (ami csak 1918-ban valósult meg), a gazdasági fejlődés megindulásával sokat nyert. Ettől kezdve kifinomult az osztrákokkal való kapcsolat, ami egy úgynevezett békeidőszakot hozott létre Magyarország történetében.

A kiegyezés nem rendezte a nemzetiségek helyzetét. Emiatt a nemzetiségek nem fogadták el a törvényt, s később (1868-ban) külön kiegyezést kellett kötni a legnagyobb nemzetiséggel, a horvátokkal. Horvátországnak külön kormánya lehetett, a saját ügyeit külön intézhette, s egy horvát miniszter is volt a magyar kormányban. Mindez nem elégítette ki a horvátok többségét. Elfogadták a nemzetiségi törvényt, amely biztosította az egyéni jogokat, de nem ismerte el a nemzetiséget.

A Habsburg Birodalom átalakult a kiegyezés után. Két egyenrangú állam alkotta: Magyarország és Ausztria. Az államszervezetnek is volt egy magyar és egy osztrák egysége, amelyeknek működése hasonló volt. Ezt az államszervezetet az uralkodó személye kötötte össze. A legfelsőbb szinten a törvényhozó testület állt, Ausztriában a birodalmi gyűlés, Magyarországon pedig az országgyűlés. Mindkét testület két részre oszlott:

Ausztriában:               –     urak háza

–     képviselők háza

Magyarországon:      –     felső ház

–     képviselők háza.

Volt ezeken kívül egy 60-60 személyt delegáló testület, amely eme két vezető testület között a közös ügyek intézését bonyolította. A végrehajtó hatalmat a felelős kormányok kinevezésével a minisztériumok jelentették.

A magyar országgyűléshez hozzákapcsolódott a horvát országgyűlés is, amelynek küldöttei voltak, 3 fő az urak házába és 40 fő a képviselők házába került. Az államjogi összeköttetést a közös uralkodó testesítette meg. A három közös ügy volt a külügy, a hadügy valamint ezeknek a fedezésére szolgáló pénzügy.

Létrejött a politikai kiegyezés mellett egy tíz évre szóló gazdasági kiegyezés is. Ennek fő pontjai:

  • Közös pénzrendszer
  • A birodalom vámegységet alkotott
  • Közös mértékrendszer
  • A tőke és a munkaerő a birodalmon belül szabadon vándorolhatott

Az 1867-es kiegyezéstől kezdve beszélhetünk Osztrák-Magyar Monarchiáról.

Az eseményeket látva Kossuth, aki aktív politikai tevékenységet folytatott, kijelentette, hogy Magyarország többet nem lesz önálló, valamint az ország a Habsburg Birodalmat fogja szolgálni. Jóslatai nem következtek be, ugyanis 1918-ban felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, Magyarország visszakapta önállóságát.

A kiegyezés nem rendezte a nemzetiségek helyzetét, emiatt a nemzetiségek nem fogadták el a törvényt. 1868-ban létrejött a nemzetiségi törvény, valamint a nemzetiségi kiegyezés. Ezek a törvények a nyelvhasználatra vonatkoztak, s kimondták, hogy a magyar nyelv használata csak az államélet felsőbb szintjein kötelező.

1868-ban jött létre a magyar-horvát kiegyezés is. Ők a saját anyanyelvüket is használhatták a Parlamentben, s volt egy horvát miniszterelnök is a magyar kormányban.

Az 1867-es kiegyezés tehát, bár reális kompromisszum volt, a társadalmi-politikai rendszert konzerválta egy időre.