Gazdaság és társadalom a 18. században



Magyarország lakosságát a kutatók a 18. század elején kb. 3,5 millióra becsülik – a század végére több, mint a kétszeresére nőtt (9,3 millió). Ez a természetes szaporulaton túl a betelepítéseknek is köszönhető.

A mezőgazdaság általában véve még mindig elmaradott, feudális jellegű. Országon belül nagy eltérések figyelhetők meg. Nyugaton fennmaradtak a majorsági viszonyok, az osztrák piac közelsége azonban fellendítette az árutermelésre való szakosodást. A forgalmas helyektől távol az önellátó gazdálkodás maradt fenn.

A vissza- illetve betelepülés időszakában eleinte mindenki annyi földet vett birtokba, amennyire szüksége volt, később ezt már szabályozni kellett.

Az Alföldön jórészt az állattenyésztés maradt a fontosabb ágazat. Az Alföld java része még mindig a vizek világa volt, így a század végére a folyószabályozás, ármentesítés egyre többször merült fel.

Az 1760-as évek udvari gazdaságpolitikája Magyarország mezőgazdaságát kívánta fejleszteni, a magyar gazdaság önállósuló fejlődése azonban nem volt ínyére. Ezért született az Urbárium 1767-ben, amely korlátozta a jobbágyi terheket, és ezzel nem engedte a végletekig meggazdagodni a földesurakat. Ugyanakkor ösztönözte a paraszti termelést.

A magyar kereskedelem fő kiviteli cikkei a mezőgazdaságból kerültek ki (főleg lábasjószág), de félkész ipari nyersanyagokat (gyapjú, bőr stb) is szállítottunk. A réz és higany exportja állami monopólium volt.

A magyar ipar fejlődését erősen hátráltatták a Monarchián belüli, belső vámhatárok (1754), amelyek Magyarországnak a Monarchián belül csupán agrárpiaci szerepet szántak. (Ez a politika az örökös tartományok fejlesztését célozta meg.

Az ipari valamelyes lendítésére Mária Terézia manufaktúrák alapítására ösztönözte a városokat. Azok azonban általában kitértek ez elől (a városi vezetés a céhek kezében volt), de azért szórványosan kialakultak manufaktúrák („fabrikák”).

A század végére már egyre nagyobb igény mutatkozott a helyi manufaktúrák termékei iránt. II. József uralkodása alatt megugrott a manufaktúrák száma – igaz, ezt az időszakot hanyatlás követte.

Az ország társadalma minden tekintetben élénken tagolt volt. A népesség 80%-át parasztok tették ki, de ezek is differenciálódtak: voltak köztük telek nélküli zsellérek, töredéktelkesek, egész vagy többtelkes, esetleg szolgákat (bére) foglalkoztató jómódú parasztok.

Jelentős volt – különösen a század első felében – a migráció, a belső vándorlás. A jobbágy röghöz kötöttségét az 1767-es urbárium szüntette meg, amely maximálta a jobbágyi terheket, meghatározta a mezővárosi jobbágyok relatíve előnyösebb helyzetben voltak.

A városi polgárság gazdaságilag erősödött, de politikailag nem volt abban a helyzetben, hogy bármit tehetett volna a kiváltságolt társadalmi rend megváltoztatására. Sőt, a rendek törekvései arra irányultak, hogy lehetőleg minél kevesebb szabad királyi város legyen és a polgárok minél kevésbé avatkozhassanak be a politikába. Etnikailag is sokszínűség jellemezte az országot: a magyarok mellett német, szlovák, szerb, horvát, román etnikum is megtalálható volt.

Az arisztokrácia súlya megnőtt, helyzetük szilárdabbá vált. (különösen a sziléziai háborúk után) Adómentességükből nem voltak hajlandók engedni (1751), megtartották politikai gazdasági kiváltságaikat.

A főnemesek általában udvar hű politikát folytattak, hiszen sokan köztük frissen szereztek főnemesi rangot. A köznevesek a vármegyei élet irányításában vállaltak – hatékonyság tekintetében megkérdőjelezhető – szerepet, az alsó nemesi rétegek pedig gazdasági helyzetük (paraszti sorshoz hasonló) miatt a politizálásra nem is gondolhattak. Elvileg a Werbőczy-féle Tripartium alapján minden nemest ugyanazok a jogok illették, a valóságban azonban éles határvonalak húzhatók.

A vallás kérdése folyamatosnak mondható: a protestáns vallás elismertetéséért szinte az egész korszakban küzdött a rendiség. Végül II. József türelmi rendelete szabályozta a kérdést: megengedte a szabad vallásgyakorlatot.

II. József uralkodása alatt Magyarországon felerősödtek a nemzeti érzések.