Gazdaság és társadalom a 16. században



A 15. század végén, a felfedezések nyomán átrajzolódott Európa gazdasági térképe. A központ a Földközi-tenger medencéjéből az atlanti partvidékre helyeződött át. Az Európát Ázsiával összekötő Levantei útvonal egyre inkább jelentőségét vesztette. Gazdaságilag, társadalmilag egyaránt sújtotta az országot, hogy a török és Habsburg harcok felvonulási színterének szerepét kellett betöltenie, de a katonák élelmezése ennek ellenére agrárkonjunktúrához vezetett, ami valamelyest enyhítette a hátrányokat.

A lakosság lélekszámára az adóösszeírásokból lehet becsülni. Ezek alapján a királyi Magyarországon kb. 1-1,5 millió, Erdélyben és a Hódoltságban egyaránt 7-800.000 fő élhetett.

A gazdasági életben a rossz katonapolitika ellenére sem történt romlás: az ország változatlanul aktívan vett részt a nemzetközi kereskedelemben: nyugat felé a szarvasmarha, juh, ló, bor, a keleti és török piacra a só, juh és réz volt ilyen kelendő. Jelentős volt a posztó kivitele is.

Gabonából viszont néha behozatalra is szorult az ország: a háborúk miatt a termést gyakran a katonák tették tönkre, és voltak rossz termésű évek is.

Fontos szerepet kaptak a bányavárosok: a korszakban megnövekedett a réz szerepe: a használati tárgyak jó része és az ágyúk is rézből készültek. Ez Besztercebányának igen kedvező volt.

Nagy értéke volt a Máramarosi –sónak is. Kevés befektetéssel, hajón majd szekereken szállították, és igen szép haszonnal kecsegtetett.

A városok szerepe is fokozatosan nőtt a 16. század folyamán: a királysági városok az egész korábbi ország észak, nyugat és délnyugatra irányuló kereskedelmi forgalmát kézben tartották. A délnyugati utak Nedelicen, az északnyugatiak Pozsonyon, Sopronon, az északiak Szepesen át vezettek. A Hódoltságból szállított élő marha kereskedelem vámoltatása is ezeken a helyeken folyt.

Ezzel párhuzamosan viszont megszűnt a szász városok korábban a kereskedelemben játszott egyeduralmi pozíciója. Az ő szerepüket az erdélyi részeken Kolozsvár vette át, szerencsés fekvéséből adódóan.

A Részekben Nagyvárad szerepe nőtt meg, mind kulturális, mind katonai szempontból.

Különleges helyzetben volt a 3 felé is adózó mezőváros, Debrecen. A népes mezőváros gazdasági életét a rideg szarvasmarha-tenyésztés alapozta meg. A lábon hajtható áru kereskedelme a háborús helyzetben sem haladt el.

A sóbányák viszont kissé elszigetelődtek, mivel a nyugati tőkét a hátobrú miatt nem szívesen fektették be Magyarországon. Az arany- és ezüstbányák a felfedezések után elveszítették jelentőségüket.

A királyi Magyarország mezővárosai – főleg a Hegyalján (Tokaj, Sátoraljaújhely, Olaszliszka, Tarcal) és Alsó-Magyarországon (Modor, Bazin, Szentgyörgy) a borkereskedelemből éltek, míg a Hódoltságiak (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) a marhakereskedelemből tartották fenn magukat.

A szétszakadt ország lakói legalább a kereskedelem révén igyekeztek fenntartani egymással a kapcsolatot. Virágzott a csempészet is.

A Fuggerek kivonulása után is akadtak külföldi kereskedők az országban: a dél-német Welserek, majd az augsburgi Weiss és Paller, később Lasarus von Henkel nyerte el a magyarországi rézbányák bérleti jogát.

Egyre több hazai kereskedőtársulás is alakult. Ezek között találunk olyanokat is, amelyeknek főurak (Nádasdy Tamás, Batthyány Ádám, a Zrínyiek) is tagjai.

Szinte csaknem kizárólag a Királyság területén jöttek létre hatalmas majorságok, amelyek a jobbágyi munkaszolgálatra épültek, de részben bérmunkát is alkalmaztak.

A városokban, mezővárosokban fejlődött a céhes ipar is. Jelentősen nőtt a kádárok, kötélverők létszáma, megjelent a nyomdászat, hintó és órakészítés. A céhek mellett több üzemegységből álló officinák is alakulnak. Számtalan, malom, üveghuta, tégla- és mészégető jön létre. A kereskedelemből befolyó összeg jelentős részét a hadiköltségek fedezésére fordították.

A társadalomban egyre inkább nőtt azoknak az embereknek a szerepe, akiket nem csupán rangjuk, de tehetségük, hozzáértésük is az elithez csatolt. Tehetség és szorgalom révén a köznemességből is fel lehetett emelkedni a főurak közé (pl. gróf Eszterházy Miklós). A városi mezővárosi polgár elitben a tehetősebbek ültek. A városi patríciusok közé akár külföldi, akár hazai mesterember bekerülhetett. Ilyenképpen a városok a társadalmi mobilitás fő központjai. Innen nevelődik ki az értelmiségi és kereskedelmi elit is.

Elsősorban a mezővárosok szerepe és lélekszáma nőtt (az agrárkonjunktúra miatt).

A végvári katonák életmódja is elég sajátosan alakult, mivel a zsold rendszertelenül jött, rákényszerültek az önellátásra. Lassan átformálódott a gondolkodásmódjuk is, és politikailag és kifejezendő összetartozásukat ők maguk kezdték el magukat vitézlő rendnek hívni. A parasztság helyzete nem változott.