A nemzetközi viszonyok átalakulása a II. világháború végétől 1990-ig, és Magyarország a második világháború után



1944 őszétől a szovjetunió megszállta a magyar területeket. 1944. október 1-jén Horthy megbízásából egy küldöttség Faraghó Gábor csendőrtábornok vezetésével Moszkvába utazott azzal a céllal, hogy fegyverszünetet kössön a szovjetekkel. E küldöttségnek volt tagja például gr. Teleki Géza is. Miközben ők a szovjetekkel tárgyaltak, a nyilasok hatalomra kerültek Magyarországon, így a küldöttség Moszkvában maradt egy időre. Idekerült az első magyar hadsereg vezetője is, Dálnoki Miklós Béla. Továbbá Moszkvában tartózkodtak az emigrációban levő magyar kommunisták is. Az imént említett személyekből, a szovjetek irányításával ideiglenes kormány szerveződött. A kormány vezetője Dálnoki Miklós Béla lett. Ehhez a csoporthoz csatlakoztak azok a Moszkvában élő kommunisták, akik később hazatértek és a kommunizmus gyökereit meghonosították Magyarországon. Ilyen Moszkvából hazatérő kommunista (ún. moszkovita) volt például: Rákosi (vagy Rozenfeld) Mátyás, Gerő (vagy Zinger) Ernő, Farkas (vagy Wolf) Mihály, Révai József, Nagy Imre, Vas (vagy Veinberger) Zoltán.

1944 novembere után a fent említett személyek hazatértek és rögtön programot hirdettek. 1944. december 2-án megalakították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot (MNFF), amely több párt összefogását mutatta. Az MNFF tagja volt a Magyar Kommunista Párt (immár újjászerveződve), a szociáldemokrata párt, a Nemzeti Parasztpárt (1939. – Makó), a Független Kisgazdapárt (1930.), a Polgári Demokrata Párt és a különböző szakszervezetek.

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja tartalmazta a szélsőjobboldali szervezetek betiltását, a háborús bűnösök felelősségre vonását, a demokratikus szabadságjogok biztosítását, a földreform kérdését. Említést tettek a bankok állami ellenőrzéséről, az ideiglenes nemzetgyűlés összehívásáról, valamint az ideiglenes kormány megválasztásáról és a nyersanyagforrások államosításáról. 1944 végére tehát valamilyen szintű demokratikus kibontakozás volt megfigyelhető Magyarországon. Megindultak az országban a képviselőválasztások (a Dunántúl és a főváros kivételével mindenütt – ott még harcok dúltak).

Mivel nem volt közigazgatás városi szinten, megindult a Nemzeti bizottságok alakulása, amelyek a városok, falvak élére álltak. Ezen bizottságok vezették a szavazásokat.

1944. december 21-én, Debrecenben, összehívták az ideiglenes nemzetgyűlést a református nagytemplomba. Az ideiglenes kormány tagjait december 22-én itt fogadták el. Az ideiglenes kormány miniszterelnöke Dálnoki Miklós Béla lett. Rögzítették azt is, hogy a kormány működése csupán ideiglenes jellegű, s a törvényes választásokig mind a nemzetgyűlés, mind a kormány csupán ideiglenes.

A Dálnoki-féle kormány 1944. december 28-án hadat akart üzenni Németországnak, de ezt Sztálin nem engedte, ugyanis ő vesztesként akarta elkönyvelni a magyarságot, hiszen Romániának és Csehországnak területeket ígért Magyarországból.

Az ideiglenes kormány 1945. január 20-án megkötötte a végleges fegyverszünetet, amelyben kimondták, hogy a magyaroknak vissza kell vonulniuk a trianoni határokig, s 300 millió dollár jóvátételt kell fizetniük. Megegyeztek a szélsőjobb szervezetek betiltásáról, és arról, hogy a magyaroknak nyolc hadosztályt fel kell állítaniuk. Sztálin ez utóbbit szintén nem engedélyezte. A fegyverszünetet a magyar küldöttség a szövetséges hatalmak előtt írták alá.

1945-ben megkezdték az Igazolóbizottságok és Népbíróságok felállítását. Az igazolóbizottságok azt vizsgálták, hogy az adott személy a háború alatt hogyan viselkedett, s ha találtak körülötte valami gyanúsat, akkor például nem is dolgozhatott. A Népbíróságok a halálos ítéletek végrehajtóivá váltak. Ha valaki a háború alatt nem úgy viselkedett, ahogyan kellett volna (a hatalom szerint), akkor halálra ítélték őt a tetteiért. A Népbíróságok a 477 halálos ítéletből csupán 189-t hajtottak végre. Ekkor végezték ki Bárdossy Lászlót, Imrédy Bélát, Szálasi Ferencet és Sztójay Dömét. Főleg azokra róttak ki halálos ítéleteket, akik a nyilasok felé húztak.

1945 áprilisára az ország felszabadult a szovjet megszállás alól, a kormány a fővárosba költözhetett. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság azonban szem előtt tartotta az országot. A SZEB-nek egy amerikai, egy angol és egy szovjet tábornok volt tagja. A szovjet tábornok (Vorosilov marsall) vezette a bizottságot. A SZEB vétójoggal rendelkezett az ország ügyeinek eldöntésekor, s a külpolitikai illetve a belpolitikai ügyek is a hatáskörükbe tartoztak. Az ideiglenes kormány nem is működhetett a bizottság nélkül.

Az ideiglenes kormány 1945. március 18-án kihirdette a földosztásról szóló rendeletét. A tervezet szerint nagyobb mértékű földosztást ígértek, de a kárpótlást ismét nem vették be a rendeletbe. A 100 holdon felüli földesúri, és a 200 holdon felüli gazdag paraszti birtokot földosztás céljából kisajátíthatták.

A pártok között nagy vita folyt arról, hogy milyen formában történjék a földosztás. A kisgazdák azt mondták, hogy feltétlenül olyan birtokokat kell kiosztani, amelyek életképesek, még akkor is, ha ily módon nem jut mindenkinek föld. A kommunisták ezzel szemben azt támogatták, hogy minél több birtokot osszanak szét, még olyan áron is, hogy a birtokok nem életképesek. A földművelésügyi miniszter ekkor Nagy Imre volt. Végül az ország 35-40%-t osztották szét, s átlagban 5,1 hold jutott egy-egy igénylő számára.

1945 nyarára (április) a Kommunista Párt megkísérelte azt, hogy az ifjúságot is maga mellé állítsa. Ekkor alakultak olyan szervezetek, mint a MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség), vagy a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége – 1945 vége). Ezek igazából nem voltak demokratikus szövetségek, s amikor erre a tagok is rádöbbentek, sokan kiléptek e szervezetekből.

1945 nyarán az ideiglenes nemzetgyűlésnek Választójogi törvényt kellett biztosítani. Ekkor vezették be az általános és titkos választójogot, s azt, hogy bárki szavazhatott, ha már elmúlt 20 éves. Kivételt tettek azonban a szélsőjobb tagjaival, a Volksbund tagjaival, illetve azokkal, akik németnek vallották magukat; ők ugyanis nem szavazhattak.

1945 őszére választásokat tűztek ki, s a kommunisták meggyőzték a szociáldemokratákat, hogy Budapesten tartsanak előzetes helyhatósági választásokat. A kommunisták bíztak abban, hogy Budapesten sikerül győzniük, s úgy gondolták, hogy ez majd a befolyásolja az ország választását is. 1945 októberében a budapesti választásokon azonban a szociáldemokraták győztek, akiknek az élén Nagy Ferenc és Tildy Zoltán állott.

A szociáldemokrata párt vezetői, fontosabb személyiségei: Szakasits Árpád, Macsán György és Peyer Károly voltak. A Magyar Kommunista Párt élén Rákosi Mátyás állt. A Nemzeti Parasztpárt vezetője Veres Péter (író) volt. A Polgári Demokrata Párt elnöke Szubka Géza volt (a Habsburgok történetírója).

1945. november 4-én rendezték az első, szabad, demokrata választásokat, ahol 57%-kal a Független Kisgazdapárt győzött. A második helyet a szociáldemokrata párt szerezte meg 17,4%-kal, míg 16,9%-kal a Kommunista Párt végzett a harmadik helyen (Nemzeti Parasztpárt: 6,8%, Polgári Demokrata Párt: 1,6%). A kisgazdák tehát kormányt alakíthattak volna önállóan, bármely más párt bevonása nélkül. A kisgazdák azonban vállalták a koalíciós kormányzást, hiszen felismerték, hogy a szovjetek nem egyeznének bele az ő kizárólagos hatalmukba.

Így született meg a kormány négy párt koalíciójából: a Kisgazda párt, a Kommunista párt, a Szociáldemokrata párt és a Nemzeti Parasztpárt vett részt a koalícióban. Nagy vita folyt arról, hogy a kormányon belül az egyes pártok milyen tárcákat szerezzenek meg. A miniszterelnök természetesen kisgazda lett (Tildy Zoltán). A kommunisták szerezték meg a belügyminiszteri posztot, amelyhez a belső rendfenntartás is tartozott. Azt mondták, ha nem kapják meg e tisztséget, nem is vesznek részt a koalícióban; végül a kisgazdáknak engedniük kellett. Az igen hangsúlyos újjáépítési miniszteri tisztet is sikerült megszerezniük a kommunistáknak, a miniszter Gerő Ernő lett.

1945. november 15-én összeállt a kormány, amelyben hét tárcát a kisgazdák, hármat-hármat a kommunisták és a szociáldemokraták, és egy tárcát a parasztpártiak birtokoltak. A Gazdasági Főtanácsot is a kommunisták szerezték meg, amely önálló minisztérium gyanánt működött. Itt rendezték az ország gazdasági ügyeit. A gazdasági csúcsminisztérium vezetője Vas Zoltán lett.

Nagyon fontos kérdés volt az államforma ügye, amelyről a kormánynak is sürgősen döntenie kellett. Végül 1946. február 1-jén kikiáltották a köztársaságot Magyarországon (immár másodszor), s a kormány döntése alapján a köztársasági elnök Tildy Zoltán lett. Kellett tehát egy új miniszterelnök, aki végül Nagy Ferenc lett. Többen ellenezték a köztársaság kikiáltását. Így volt ezzel Schlachta Margit (a Keresztény Női Tábor vezetője, s az első nő, aki képviselő volt a parlamentben) és Mindszenti József hercegprímás.

1946 elején a kisgazdák bevezették az arányosítás politikáját, amely szerint a helyi közigazgatásban is a választás eredményének kell érvényesülni.

Az egyik miniszter, Kovács Béla szerint a földosztáskor történtek csalások, amiket felül kell vizsgálni.

1946. március 5-én megalakult a kommunisták vezetésével a Bal Oldali Blokk, amely a kommunisták, szociáldemokraták és a parasztpártiak szövetségét jelentette. Március 7-én a Bal Oldali Blokk szervezett egy tüntetést, amely az ellen tiltakozott, hogy a földosztást felül akarják vizsgálni. A tüntetők jelszava az volt, hogy „földet vissza nem adunk”. A tüntetésen főleg a volt agrárproletariátus vett részt. Ekkor hirdették meg a telekkönyvelést, amely szerint a földbirtok tulajdonlását hivatalosan is be kell jegyezni. Nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a tüntetés mögött a kommunista propaganda állt.

Ezzel indult támadás a kisgazdák ellen először. Kovács Bélának le kellett mondani, s ezzel együtt húsz kisgazda képviselőt kizártak a Kisgazdapártból. Ekkor alakult meg ezen képviselőkből Sulyok Dezső vezetésével a Magyar Szabadság Pártja.

1946 nyarán megkezdődött az államosítás, amely először a szénbányákra és erőművekre csapott le.

1946 nyarán megjelent a „B-listázás”, amely a közigazgatás megtisztítását jelentette a reakciósoktól. Mindenkit elbocsátottak ekkor, aki nem volt tagja a Bal Oldali Blokknak. Alig pár hónap leforgása alatt elbocsátottak 60000 dolgozót. A kisgazdák ezt nem támogatták, de engedniük kellett, mert a nagyhatalmak képviselői ezt tanácsolták nekik. Úgy gondolták, hogy legalább a békeszerződésekig együttműködnek a szovjetekkel. 1946 tavaszán tartották a párizsi békeszerződéseket.

A kommunisták különböző intézkedései, szervezkedései mind arra irányultak, hogy megosszák a kisgazda párt tagjai, vagyis „felszeleteljék” a pártot. Ezért hívjuk ezt a módszert ún. „szalámi taktikának”.

1946 júliusára Rajk László (a kommunista belügyminiszter) reakciósnak minősített néhány szervezetet, amelyeket sürgősen fel is oszlattak. Ilyen volt például a Magyar Cserkész Szövetség is.

1946. augusztus 1-jén bevezették az új pénzt, a forintot az eddig használt pengő helyett. A pengő nagyon elvesztette az értékét, ugyanis az állam túl sok pénzt nyomtatott ki fedezet nélkül. Az infláció hatalmas méreteket öltött, 1946 nyarára a bevezetett forint 1027 pengővel volt egyenértékű. A helyzet már olyan súlyos volt, hogy a munkások például a gyárban már nem pénzt, hanem árut kaptak a munkájukért, így alakult ki a cserekereskedelem, a „batyuzás” folyamata. Megbénult a kereskedelem, a pénzforgalom.

A forint kibocsátásakor a kormány hazai erőforrásokra és külföldi segítségre is támaszkodhatott. Az országban hónapokon keresztül halmozták fel a terményeket, majd a forint megjelenésével piacra dobták őket. A külföldi segítők között meg kell említeni a Szovjetuniót és az USA-t. A Szovjetunió meghosszabbította a jóvátételi kötelezettség idejét, az USA pedig 20 milliárd dollár áruvásárlási hitelt biztosított az országnak, valamin visszaadta a Nemzeti Bank arany- és valutakészletét (a koronázási ékszerek kivételével). Így születhetett meg a forint.

1946 őszén a kisgazda párt gazdanapokat hirdetett, tömegtámogatást akartak szerezni ugyanis. A kommunistákat némileg vissza kellett szorítani, Vorosilov pedig nagyon ellenezte ezt.

1946 végén a kommunisták kirakatpert rendeztek. Rábukkant a Belső elhárítás (ami a kommunisták kezében volt) egy titkos szervezetre, a Magyar Közösségre (amely a ’30-as évek végén alakult), s köztársaság-ellenes összeesküvéssel vádolta e szervezet tagjait. Több elismert politikai személyt elfogtak. Ekkor tartóztatták le a kisgazdák főtitkárát, Kovács Bélát, akit kivittek a Szovjetunióba. A „szalámi taktika” sikeresnek bizonyult, hiszen több kisgazdapárti képviselő is kilépett a pártból.

1947 végén a kommunisták lezárták a pert. Nagy Ferenc ekkor ment hivatalos látogatásra Svájcba. Eközben Rákosi bejelentette, hogy újabb bizonyítékokra bukkantak, mégpedig Nagy Ferenc ellen. Rákosi közölte. Hogy Nagy Svájcban marad, s lemond a miniszterelnöki tisztéről.

1947 májusában tehát miniszterelnök-váltás történt, az elnök a kommunistákkal együttműködő Dinnyés Lajos lett.

1947. február 10-én aláírták a békeszerződést a magyar küldöttség tagjai. A külügyminiszter ekkor a kisgazda Gyöngyösi János volt. Ez nem volt hangsúlyos poszt, ugyanis a SZEB irányítása alá tartozott. Magyarország jelentős területeket vesztett el a békék során, s csupán 93094 km2 maradt az ország területe. Rögzítették a békében az ország államhatárát, maximálták a haderőt (60000 fő) és a légierőt (5000), jóvátétel fizetésére kötelezték az országot (300 millió dollár). Az USA le akarta csökkenteni a jóvátétel összegét 200 millió dollárra, de a szovjetek ragaszkodtak a 300 millióhoz, amelyből 70 milliót Jugoszlávia kapott meg, 30 milliót a Csehszlovákoknak ítéltek, és 200 millió maradt a szovjetek kezén.

1947 nyarára a kommunisták kiharcolták az első hároméves tervet.

A kommunisták újabb választásokat akartak tartani, hiszen tisztában voltak azzal, hogy pozícióik erősödtek, és ezt törvényesíteni akarták. A SZEB magyarországi mandátuma is lejárt 1947. szeptember 15-én, így még az előtt szükség volt a választásokra. Tildy engedett, és 1947. augusztus 15-re választásokat írt ki. Még ez előtt módosították a választójogi törvényt, s meghatározták, hogy a reakciósok és a nemesi nevet viselők nem szavazhatnak. Ekkor kezdték el alkalmazni azt, hogy az újonnan induló pártoktól prémiumos ajánlást követeltek meg. Ez azt jelentette, hogy csak bizonyos számú összegyűjtött szavazat esetén indulhat az adott párt a választásokon.

1947. augusztus 15-én rendezték meg tehát az ún. „kékcédulás választásokat”. Mivel sokan nem ott éltek, ahol dolgoztak (a terv miatt), a választások előtt ők kél cédulákat kaptak, amellyel azt igazolták, hogy nem az otthonukban szavaznak. Rajk László szervezte meg, hogy ezek az emberek többször is elmehettek szavazni. A végeredmény azonban az lett, hogy több szavazatot adtak le, mint amekkora a lakosság volt. Mivel a választási bizottságok a kommunisták kezében voltak, eltűntették a nyomokat. A vesztes pártok beadványt adtak be a bizottságokhoz, de mindhiába.

A választásokon a csalásnak meg is mutatkozott az eredménye, ugyanis a kommunisták 24,3%-kal győztek. A Demokrata Néppárt (Brankovics István a vezető – volt kisgazdapártiak) 14,6%-t, a Kisgazda Párt 16,5%-t kapott. (Szociáldemokrata Párt: 16,3%, Magyar Függetlenségi Párt: 11,9%, Nemzeti Parasztpárt: 8,7%, Demokrata Párt: 4,4%.)

A kisgazdák nyilvánvalóan elvesztették a korábbi hangsúlyos szerepüket. A kommunisták pedig nem voltak elégedettek az eredménnyel, ezért vizsgálatokat indítottak a Magyar Függetlenségi Párt ellen azzal a váddal, hogy hamis ajánlásokat gyűjtöttek. Több szavazatot eltöröltek, a szavazatokat érvénytelenítették. Új kormány alakult, de a miniszterelnök Dinnyés maradt.

1947 őszén alakult mag a Kominform, amely azt a tanácsot adta a magyar kommunistáknak, hogy mielőbb ragadják meg a hatalmat, mégpedig a bal oldali pártok összevonásával. Többen már ekkor látták, hogy mire készülnek a kommunisták. Több politikus ekkor emigrált külföldre. Az államosítást közben folyamatosan gyorsították.

1948 tavaszán (Június 12.-13.) a kommunisták és a szociáldemokraták egyesültek. Megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, amelynek elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás lett. 1948. június 16-án Tildyt lemondatták az államfői posztjáról, s helyette Szakasitsot nevezték ki. 1948. december 10-én az új miniszterelnök Dobi István lett.

1948 végére a kommunisták emigrációba küldték azokat a politikusokat, akik a hatalomátvétel útjában álltak (pl.: Brankovics István). 1949 februárjára a kommunisták a papíron létező pártokat egy szervezetbe, a Magyar Függetlenségi Népfrontba, kényszerítették be.

1949. május 15-én újabb választásokat rendeztek a megváltozott erőviszonyok miatt. Ekkor már magasan győztek a Népfrontiak (92,6%), bár igaz az is, hogy más induló nem volt. Attlee nevezet ezeket a választásokat igen találón „egyindulós lóversenynek”.

A kommunisták szétbomlasztották a legnagyobb parlamenti pártot, megszabadultak legjelentősebb politikai ellenfeleiktől, s ezzel megteremtették a lehetőséget arra, hogy önhatalmúlag irányítsák az ország életét a demokratikus formák mellőzésével.