A középkori város jellemzői Európában és Magyarországon



A kora középkorban kibontakozó mezőgazdasági fejlődés, mely technikai és módszerbeli újításokat hozott (nehézeke, szügyhám, borona, patkó; két- illetve háromnyomásos rendszer) a 11-12. században kiteljesedett és egyre nagyobb területeken hódított tért. Míg 1000 körül Nyugat-Európa kétharmadát erdőségek borították, a 13. századra az erdők helyét jelentős részben szántók foglalták el. A gabona terméshozama ugyanezen időszak alatt két-háromszorosára emelkedet. Ennek legjobb fokmérője, s egyben a fejlődés egyik mozgatója a népesség számának nagymértékű emelkedése volt. A növekvő és biztosabb termés csökkentette az éhínségek lehetőségét, a jobban táplálkozó emberek szervezete könnyebben ellenállt a betegségeknek. A lakosság gyarapodása nagy vándormozgalmat indított el. Egyrészt Nyugat-Európán belül az addig lakatlan területeket vették birtokba, másrészt tömegek indultak Közép-Európa szabad földjei felé, ahol a fejlett mezőgazdasági kultúrával rendelkező telepeseket (hospesek) szívesen fogadták. A mezőgazdasági árutermelés fejlődése felesleget hozott létre, ismét megjelent a pénzforgalom. Mindez elősegítette a városok kialakulását. A városok forgalmas kereskedelmi utak vagy folyók mentén, kikötőkben, korábbi földvárak környékén vagy hegyvidék és völgy találkozásánál jöttek létre.
A városok kialakulásával megjelent egy új társadalmi réteg, a polgárság. A városlakó, a polgár sajátos helyet foglalt el a középkor társadalmi szerkezetében; nem volt nemes, de jobbágy sem: szabad ember volt a polgár minden kötöttség nélkül rendelkezett tulajdonával, szabadon adhatta-vehette. Számára ez a városi önkormányzathoz való tartozást biztosította, aminek fő jellemzői a szabad bíróválasztás és bíráskodás; saját adószedés, egy összegben történő adózás, saját igazgatás, saját plébános választás, a vásártartás joga, árumegállítás joga és a vámmentesség. A városokra jellemző volt az érdekvédelem szervezetek kialakulása is, melyet a kereskedők kezdtek, akik személyük és áruik biztonsága érdekében gildékbe tömörültek. A 11. században a kereskedőkhöz sokan csatlakoztak, akik között egyre nagyobb számban voltak kézművesek. A kereskedők vezetésével szervezett községekbe, kommunákba tömörültek érdekeik védelmében.
A városokat rendszerint fallal vették körül. A hely kihasználása érdekébe az utcák szűk sikátorokká váltak, s mivel nem volt csatornázás, az állatok és emberek szennyét legfeljebb az eső takarította el. Így az összezsúfolt városi népesség ki volt téve járványoknak, betegségeknek, ami magas halandósághoz vezetett.
A város vezetését, így a főbírói vagy a polgármesteri tisztet és az emellett működő városi tanácsot (szenátus) a leggazdagabb réteg, a patríciusok tartották a kezükben. A patríciusok általában a vagyonos távolsági kereskedők közül kerültek ki. Az ő házaik övezték a város központját, a főteret, ahol a városháza és a templom is épült. A polgárság zömét a házzal és műhellyel rendelkező iparosmesterek illetve kereskedők alkották. A mesterek szakmánként céhekbe tömörültek. A céhek érdekvédelmi szerveződések voltak. Biztosították a piac szabályozását, hogy a korlátozott felvevőképesség ellenére minden mester megéljen. Korlátozták az iparűző számát: csak annyi mester felvételét engedték ugyanis a céhbe, amennyit meg tudott élni a szakmájából a városban. A céhen kívüli iparűzőket, a kontárokat üldözték. A lakosság nagy részét a polgárjoggal nem rendelkező plebs alkotta. A városi szegénység alkalmi munkából, gyakran a polgárok város környéki földjeinek megműveléséből élt. Folyamatos volt a jobbágyok bevándorlása, amit a magas halandóság tett szükségessé, lehetővé pedig a szokásjog: a városban eltöltött egy év és egy nap elteltével ura nem követelhette vissza jobbágyát. („ A városi levegő szabaddá tesz!”) A polgárság kialakulásához szorosan kapcsolódik a rendek kialakulása. A rend biztosította a polgárság számára, hogy hallassa szavát a politikában. A rendiség Angliából a 13. században indult.
Városok jöttek létre a 10. században Itáliában, Dél-Franciaországban; majd a 11-12. században az észak-francia, német és angol területeken bontakozott ki e folyamat; a 13. században már Közép-Európában is megjelentek. A középkor folyamán Európa két leginkább városias vidékévé Észak-Itália és Flandria vált. A nyugat-európai értelemben vet, önkormányzattal rendelkező városok ortodox és muzulmán területeken nem alakulta ki. Nyugat-Európa városainak átlagos lakosságszáma 4-5000 körül mozgott. A távolsági kereskedelembe bekapcsolódó, árumegállító joggal rendelkező nagyvárosok 10-15000 lélekkel rendelkeztek. A városok méretei még elmaradtak a Kelet metropoliszaitól, de sűrűn és viszonylag egyenletesen oszlottak el Európában.
A városok részvétele a keresztes hadjáratokban: A kereskedővárosoknak jelentős szerepük volt a keresztes hadjáratokban. Elsősorban Genova és Velence óriási jövedelemhez jutottak a keresztesek szállítása, az utánpótlás biztosítása és elsősorban a Közel-Kelet és Európa közötti levantei kereskedelem révén. Ők közvetítették a keleti fűszereket, luxuscikkeket Európába.
Az egyházak szerepe a városi életben: A 12. századra az egyház párhuzamos megújulásával kapcsolatban a szellemi élet is felpezsdült. Az európai kultúrában ismét megjelent a kételkedés, az okok keresése, s ezzel az emberi értelem, logika tisztelete. A hit kérdéseit új módon kezdték megközelíteni, megszületett a hittudomány, a teológia. A legfontosabb kérdés a hit és tudomány összeegyeztetése lett, s a 12. században pezsgő szellemi élet alakult ki városok székesegyházi iskoláiban. Innen származik a kor teológiai irányzatának, a skolasztikának az elnevezése. A szellemi élet megélénkülése, a fokozatosan terebélyesedő egyházi és világi adminisztráció egyre több művelt szakembert igényelt. A kora középkorban kialakult kolostori iskolák mellett a 12. században egy új oktatási forma jelent meg a városokban, az egyetem. Először Bolognában, Párizsban, Oxfordban (12. század második fele), majd Cambridge-ben, Padovában (13. század) és másutt is sorra alakultak egyetemek. A 14. századra már behálózták Nyugat-Európát, s megjelentek Közép-Európában is. A városokban kibontakozó egyetemek (universitas) a céhek mintáját követve, önkormányzattal rendelkező szervezetként jöttek létre, ahol a tanárok által választott rektor kezében volt a vezetés. A teljes egyetem négy fakultánsból állt: a szabad művészetek, a teológia, az orvosi és jogi fakultánsból. A hét szabad (szabad emberhez méltó) művészet is két részből tevődött össze. A triviumból: grammatika (latin nyelvtan és ókori latin írók olvasása), retorika (latin beszéd és fogalmazás), dialektika (formális logika, vitatkozás, érvelés művészete); és a quadriviumból: aritmetika (számtani alapműveletek), geometria (szerkesztések), asztronómia (csillagászat, egyházi ünnepek idejének meghatározása, földrajzi ismeretek), muzsika (egyházi énekek). A műszaki tudományokat nem oktatták, mert nem is tartották a tudomány részének. Ezen ismereteket a mesteremberek alkalmazták, és adták tovább.
A román és gót építészet: A 11-12. században a gazdasági fellendülés Nyugat- és Közép-Európában a román stílus kialakulásához vezetet. A román épületeket általában tömör formák, falak és egyszerű, áttekinthető szerkezet jellemzi. Legjellegzetesebb alkotásai a római bazilikákat utánzó templomok voltak. Római mintát követtek a félköríves dongaboltozatok (födémek, ajtók, ablakok) is. A födémek terhét a vaskos oldalfalak és oszlopkötegek viselik, ezért az ablakok, ajtók kisméretűek.
A 12. század végétől hódított tért az új stílus, a gótika. Stílusjegyet alapvető szerkezeti újításoknak köszönhette. A keresztboltozatos, bordás födémek terhét a falakról az oszlopokra, támívek segítségével a támpillérekre hárították. Ezáltal a falak vékonyakká, magasakká, s áttörhetőkké váltak A nagy ablakfelületeket színes ólomüvegekkel fedték, így csodálatos képeket és egyben belső világítást hoztak létre. A gótika jellegzetes formái a csúcsíves boltozatok és ablakok, rózsaablakok, a magas, gazadagon csipkézett karcsú tornyok.

Magyarországon a 12. században az ország gyarapodó népessége nagyrészt már letelepült, falvakban, városokban élt. Igaz, ezek a települések silányak voltak, nádból és sárból összetákolt épületekből álltak. Az átmeneti életmódra utal az a körülmény is, hogy a lakosság egy része a tél elmúltával sátrakba költözött. A korszakban már teret nyert a földművelés. A legelőváltó gazdálkodás rendszerével a legelőből kihasított szántót a kimerülésig művelték, majd a legelő egy másik részét művelték meg. A csoroszlyás ekével, ökörrel művelt szántóföldeken gabonát (búzát, kölest, rozst) termeltek. Fontos volt a gyümölcs és szőlőtermesztés. Az állattartás továbbra is jelentős maradt, de átalakulóban volt. A marha, aló és a juh tartása mellett terjedt a sertés és a baromfi tenyésztése is. A vizek és az erdők gazdag vadállománya hozzájárult a lakosság élelemellátásához. A kézműipari termékeket továbbra is az e szolgáltatásokra kötelezett falvak (Lovászi, Kovácsi, Üllő stb.) állították elő. A kézművesek közül elsőként az ötvösök függetlenedtek, az igazgatási központba kötöztek. Az ipar és a mezőgazdaság fejlődését elősegítették a nyugatról érkező bevándorlók, a hospesek. A vendégek között parasztok, kézművesek és lovagok is megtalálhatók. II. Géza idején a Felvidéken a Szepességben és Erdély déli részén a Rajna vidékéről érkező szászok telepedtek le. Főleg latin (olasz, vallon, francia) hospesek alapították első két nyugati értelemben vett, vagyis önkormányzattal rendelkező városunkat, Esztergomot és Székesfehérvárt. Az ásványkincsekben (só, arany, ezüst) gazdag Magyarország bányászatának fellendítésében is döntő szerepet játszottak a hospesek. Az árucsere a politikai központok közelében kibontakozó vásárokon bonyolódott le. A távolsági kereskedelmet és a pénzügyleteket izmaeliták, böszörmények és zsidók végezték.
A tatárjárás után IV. Béla belátva korábbi politikájának kudarcát, lemondott a királyi birtokállomány helyreállításáról, sőt a bárók megnyerése érdekében maga is jelentős adományokat juttatott híveinek. Az adományokat – a tatárok elleni felkészülés érdekében – katonaállításhoz, és a korábban tiltott várépítéshez kötötte. A király maga is számos erődítményt emeltetett (Buda, Visegrád Sárospatak). Ösztönző intézkedéseinek következtében tömeges várépítés indult meg. Gazdasági és védelmi okok egyaránt vezették a városfejlesztés pártolásában. Számos településnek adott városi rangot, amelyek fallal vehették magukat körül. A városok olyan, nyugati jelleg kiváltságokat nyertek, amelyet a korábban Fehérvárra költöző hospesek is kaptak. Béla tevékeny részt vett az elpusztult területek benépesítésében.
A 14. században a földesúri birtokokon alakultak ki mezővárosok (oppidum), melyeknek lakói a földesúri terheket egy összegben fizethették ki, és saját bírót választhattak. A lakosság továbbra is döntő mértékben mezőgazdasággal foglalkozott, de már éltek itt kézművesek, s jelentős volt a kereskedelmi forgalom. A városok száma is emelkedett az Anjouk idején. Nőtt Buda jelentősége, árumegállító jogot kapott. A szabad királyi városok csak a király alá tartoztak, és hasonló kiváltságokkal rendelkeztek, mint nyugat-európai társaik. De a városok lélekszáma elmaradt a nyugati városokétól (2-3000 fő), és magas volt a mezőgazdaságból élők száma. Az ipar fejlődésére utal, hogy megjelentek a céhek. Ahogy az európai városok esetében, úgy a magyar viszonylatban is igaz, hogy a szabad királyi város (liberae regiae civitates) a következő privilégiumokkal rendelkeztek: királyi fennhatóság, részvétel a rendi országgyűléseken (követek által), szabad bíróválasztás, plébános választás, vásártartás joga, árumegállító jog, vámmentesség illetve pallosjog.
Luxemburgi Zsigmond idején, a 14. század elején a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan folytatódott a városok szerepének növekedése. Nőtt a földesúri joghatóság alatt élő mezővárosok és a nyugati értelemben vett városok, a szabad királyi városok száma. Zsigmond pártolta a városfejlődést, kiváltságokat adományozott, támogatta az egységes (budai) súly- és mértékrendszer elterjedését, vámkönnyítésekkel segítette a hazai kereskedőket. Ösztönözte rendi szerveződésüket, meghívta a városok képviselőit az 1405-ös országgyűlésre.
A hazai városok érdekeik érvényesítését városszövetségekben biztosították: tárnoki szék alá tartozó városok pl. Buda, Kassa, Pozsony, Eperjes, Bártfa, Sopron, Nagyszombat; bányavárosok pl. Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya; szász városok pl. Brassó, Szeben.