A Királyi vármegye felbomlása (II. András, IV. Béla)



A XIII. század a lényeges változások ideje. A királyi birtokadományok következtében megnő a főurak hatalma. A kis- és középbirtokosok védekezni kényszerülnek. IV. Béla megkísérli a királyi birtokok visszaszerzését, a hatalom helyreállítását.

III. Béla halála után fia, II. András (1205-1235) került a trónra. Uralkodásának idején a királyi birtokok nagyon megfogyatkoztak. A királyi vármegyerendszer nem volt képes ellátni közigazgatási és katonai feladatait. A vármegyerendszer felbomlása miatt elvesztett várkatonaság pótlására a király igénybe vette a feudális urak magánhadseregeit. Szükség volt a katonaságra, mert II. András keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre. A királyi birtok csökkenése és a hadjáratok kiürítették a királyi kincstárt. II. András az elveszett jövedelmek helyett a királyi jogon szedett regálejövedelmekre akart támaszkodni. A vámszedés és a sóértékesítés jogát zsidó és izmaelita bérlőknek adta. Emellett a pénzt a királyi kamarák évenként bevonták, és helyette egyre kevesebb ezüstöt tartalmazó új pénzt bocsátottak ki.

A királyi hatalom hanyatlása nagy veszélyt jelentett a királyi vitézek, a szerviensek számára. A feudális nagyurak igyekeztek megszerezni a szerviensek (kis- és középbirtokosok) birtokait is. Hasonló sors várt a királyi megyerendszer széthullásával tulajdonossá váló várjobbágyokra. Mindkét réteget az fenyegette, hogy állandó katonáskodásra kényszerülnek a nagybirtokosok magánhadseregeiben. A világi nagybirtok nyomása ellen a szerviensek szervezkedi kezdtek.

Eltérő okok miatt ugyan, de szinte az egész társadalom szembekerült a királyi hatalommal. Az elégedetlenség társadalmi mozgalommá alakult. Élére az ellenzéki főurak álltak, fő erejét pedig a szerviensek fegyveres csoportjai adták. A várnépek és parasztok támogatásával 1222-ben, a fehérvári törvénylátó napon kényszerítették a királyt, hogy jogaikat törvénybe, az

Aranybullába erősítse meg. Az 1222-ben kiadott Aranybulla 31 cikkelyből állt. Megvalósítása azonban a királyi hatalom erőtlensége miatt elmaradt.

A szervienseket sem védték meg a bulla cikkelyei a nagybirtokosok önkényeskedéseitől. Ezért szervezkedni kezdtek érdekeik érvényesítésére. Először 1232-ben a királyi szolgák azt kérték, hogy szolgabírákat választhassanak a jogtalanságok megtorlására, önvédelmük elérésére. Ettől az eseménytől számítjuk a királyi vármegyét fölváltó szerviensi, későbbi elnevezéssel nemesi varmegye kezdetét. A XIII. századtól sorra megalakultak a nemesi vármegyék, a földbirtokosok önkormányzati szervei. Élükre a király nevezett ki főispánt, és a vármegyék fegyveres ereje volt a biztosíték a határozatok végrehajtására.

II. András halála után fia, IV. Béla (1235-1270) lett az uralkodó. Azonnal hozzáfogott a nagybirtokosok megfékezéséhez, a királyi tekintély visszaállításához, megkísérelte visszaszerezni a régi várbirtokokat. Még tovább romlott a király és a birtokosok közötti kapcsolat, amikor Béla befogadta az országba a tatárok elöl menekülő kunokat.

IV. Béla törekvése az erős királyi hatalom megteremtésére szükséges volt, de eszközei hibásak voltak, az egész uralkodó osztályt szembefordította vele. Ezért a közönnyel fogadták a hírt, hogy Kijev mongol horda martalékává lett (1240). Julianus barát, aki négy társával még András életében elindult az őshazában maradt magyarok fölkutatására, 1237-ben második utjáról visszatérve hírt hozott a fenyegető mongol támadásról. IV. Béla segítséget kérő leveleket küldött a pápához, a császárhoz és a nyugat keresztény uralkodókhoz, de mindenhonnan elutasító leveleket kapott. A tatár betörésért a magyar urak a kunokat okolták és meggyilkoltatták Köteny kun királyt. Erre a kunok pusztítva kivonultak az országból. IV. Béla megerősítette az északkeleti határt. A nádor vezette seregek elzárták a Vereckei-hágót, de a tatárok nagy erők összevonásával 1241 márciusában áttörték a védelmet, s megszállták Erdélyt. Egy másik sereg Lengyelországon át érkezett földünkre. A Pesten összegyűlt magyar sereg a Batu kán vezette fősereg ellen vonult. Sajó menti Muhi pusztán a mongol sereg hatalmas csapást mért a magyar seregre, 1241. Április 12-13-án. Ezután a tatárok bevették Pestet. A Dunától keletre eső terület uralmuk alá került. A királyt is üldözőbe vették, Béla először az osztrák herceghez, majd Dalmáciában, a tenger védte Trau várába menekült. A tatárjárás okozta pusztulás elérte a 50-75 százalékos arányt is, ez már százezrek halálát és a településhálózat szétroncsolódását jelentette.

1242 márciusában a mongolok elhagyták az országot. (Ennek oka a mongolok harci stratégiájából ered). A király az ellenség visszavonulása után azonnal hozzálátott az élet, a munka feltételeinek megteremtéséhez. Az elnéptelenedett országrészeket betelepítette. Az Alföldre visszahívta a kunokat, a Felvidék keleti és középső részeire cseh és morva, az ország nyugati határvidékeire német telepeseket(hospes) hívott. Erdélyben románok találtak otthont. IV. Béla tanult hibáiból és felhagyott a birtokvisszavétel politikájával, sőt maga is adományozott földeket. Föltételként kővárak építésére és páncélos seregek állítására kötelezte a nemességet. Külpolitikáját megváltoztatta szövetséget kötött a halicsi fejedelemmel, valamint megerősítette a szerviensek jogait. IV. Béla 1267. Évi törvénye nevezte először nemeseknek a szervienseket, a nagybirtokosokat pedig báróknak hívták.

IV. Béla a köznemesek mellett szövetségeseinek tartotta a városokat is. A tatárjárás után a legfejlettebb városoknak kiváltságleveleket adott, néhányuknak megadta a vámmentes kereskedelem jogát, a szabad bíró- és tanácsválasztást. A városok köré kőfalat építetett. Megindult a szolganépek fölemelkedése. A királyi vármegyék várjobbágyainak egy része felemelkedett a szerviensek közé, de jelentősebb hányaduk a földesúr fennhatósága alá került. Ezek a lesüllyedt várjobbágyok adták nevüket a jogilag már csaknem teljesen egységes paraszti osztálynak, a jobbágyságnak, amely 1298-as törvényekben megkapta a szabad költözés jogát.

IV. Béla tatárjárás utáni politikájának elkerülhetetlen következménye volt a bárók további erősödése. A köznemesek ha meg akarták őrizni vagyonukat, valamely nagyúr szolgálatába kellett állniuk. Részt vettek birtokai gazdasági irányításában, harcoltak magánhadseregében. Ők alkották uruk udvarát, környezetét, tágabb értelemben vett családját. Ezért nevezték őket a nagybirtokos familiárisainak. Szolgálataikért uruk megvédte őket más bárók támadásaitól.

Utolsó Árpád-házi királyaink, V. István (1270-1272), IV. (Kun) László (1272-1290) és III. András (1290-1301) tehetetlenek voltak a nagybirtokosok hatalmával szemben. A XIII. sz. második felére a királyi birtokrendszer teljesen szétzilálódott, a bárók országnyi területek tulajdonosai voltak. Megszerezték a jobbágyaik feletti bíráskodás, az úriszék jogát. A köznemesség és a városok a XIII. sz. második felében Magyarországon éppen csak megjelentek. Ezért nem lehetett képes III. András, az utolsó Árpád-házi uralkodó arra, hogy megtörje a tartományurak hatalmát, felszámolja a feudális anarchiát.