Móricz Zsigmond munkássága



– 1879. július 2-án született a Szatmár megyei Tiszacsécsén.

– édesapja: Móricz Bálint fölfelé törekvő kisparaszt

– édesanyja: Pallagi Erzsébet

– Csécsén élt hét éves koráig, ekkor következett be a család anyagi összeomlása

– Zsigmondot anyai nagybátyjához Pallagi Lászlóhoz adták.

– 1890-től a debreceni református kollégium tanulója

– 1892-ben a szülők Sárospatakra költöznek, itt végzi a gimnázium 4. és 5. osztályát

– 1879-ben a kisújszállási gimnáziumban érettségizik

– 1899-ben beiratkozik a debreceni református teológiára, fél év után átiratkozott a jogi karra

– 1900-ban a budapesti egyetemen jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytat

– 1903-ban Az Újság című napilap munkatársa, részt vesz a népköltészeti gyűjtőúton
– 1905-ben feleségül veszi Holics Jankát (Eugéniát), a házasság azonban börtön volt Móricz számára

– 1908-ban  Nyugat közli a Hét krajcárt

– 1909-ben megjelenik a Hét krajcár című első novellakötete, megismerkedik Adyval

– 1915-ben a világháború frontjait járja haditudósítóként

– 1919-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választják, sürgeti a fölosztást ezért kizárják a Kisfaludy Társaságból

– 1925-ben felesége meghal

– 1926-ban feleségül veszi Simonyi Máriát

– 1929-ben átveszi a Nyugat prózai rovatának szerkesztését, 1933-ig Babits szerkesztőtársa

– 1936-ban megismerkedik Csibével

– 1937-ben felbomlik második házassága is és Leányfalura költözik

– 1939-ben átveszi a Kelet Népe című folyóiratot, haláláig szerkeszti

– 1942. szeptember 4-én meghal

Móricz művészetének újszerűsége témaválasztásban, problémaérzékenységében, ábrázolásmódjában és stílusában egyaránt keresendő. Elsősorban a parasztság és az úri osztály világát ábrázolta. A falu világát belülről látta, ő fedezte fel irodalmunkban a falu társadalmi tagozódását éles rétegződését. Elődeivel szemben akik a vidám parasztság képet alkották Móricz a valós paraszti világot mutatja be a sok keserűséggel, szegénységgel, kínnal. Ábrázolásmódját a líraiság és ezzel egyidejűleg a drámaiság jellemzi. Móricz hősei különleges egyéniségek, mély érzelmekkel, erős szenvedélyekkel, nagyra törő vágyakkal. Művei cselekményét, a történések jellegzetesen a főszereplő nézőpontjából látjuk aki mindig színen van. Az író aprólékosan tárja fel a tettek indítékait, a tudatosult vágyak világát. Vívódó hősei két világ határán élnek: elégedetlenek önmagukkal és környezetükkel, magányosak és társtlanok. Változtatni, új világot teremteni azonban nem tudnak.

A magyar Ugar írója

A magyar irodalomnak ez az időszaka csak a romantikusra színezett parasztképet kedvelte, a népszínműveket, amelyekben a piros arcú menyecskék jókedvűen táncolnak a patyolatinges férfiakkal. Jókainál a paraszt mellékalak. Mikszáth a maga romantikus bájával vonta be a tót atyafiakat és a jó palócokat. Gárdonyi parasztjai bölcsen, elégedetten élik a maguk egyszerű életét. Tömörkény már a parasztok elesettségéről is tud, de az ő emberei még naívan együgyűek. Móricz a Hét krajcárban először fogadja leereszkedés nélkül testvérré a koldust, itt azonosul teljesen a szegény, szenvedő emberekkel. Folyik a mese az anya és a fia krajcárkeresgéléséről, minden talált krajcárral közelebb lép Móricz a leírt szegénységhez. Szorongva várjuk, mi lesz a tréfás kergetőzés, kutatás és kacagás vége. Hátha csoda történik! Átérezzük a szegénység minden fájdalmát, amely ott húzódik meg a kacagás mögött. De a mesebeli csoda helyett egy koldus érkezik, a játék egy súlyos drámává mélyül: a koldus adja oda a hetedik krajcárt. Úgy tűnik, hogy ennél súlyosabban semmi sem fejezheti ki a nyomort, pedig ez csak az egyik motívum, s ha itt záródna a novella, csattanós lenne a befejezés. A játék, a kacagás azonban tovább folytatódik, egyre világosabban érezzük az emberi indulatokat. Az anya fuldokló nevetésekor kibuggyan a vére, s ráömlik a kisfiú kezére. Nemcsak az anya “drága, szent vére” ez, hanem ezreké. Ilyen élet jut a szegény embereknek. Idillt és tragédiát, mosolyt és könnyet egyszerre, együtt látni egyetlen művön keresztül. A Hét krajcár nyomora még csak a testet törte meg, a lélek ép és egészséges maradt. Móricz azonban tovább lépett. A naturalista hatások nemcsak sötétebbre színezték írásai világát, hanem a valóság mélyebb tanulmányozására is sarkallták. Tragédia című novellája (1909) az örök éhezésről szól. Kis János egyszer lakott jól, a saját lakodalmán, s most újra itt az alkalom: gazdája lányának lakodalma. Elgondolja, mennyi mindent fog megenni, aprólékos pontossággal kigondolt haditervét azonban nem képes végrehajtani. Eltorzult bosszúja csupán önmagát pusztította el. Célja – ki akarja enni Sarudyt a vagyonából. Kis János nem klasszikus hős, hanem csak kisember. Az író és az olvasó vele kapcsolatos érzése több a sajnálatnál: megrendültség és felháborodás. Ember halálát festeni nem könnyű, egyetlen hamis hang hitelét veheti az egész műnek. Kis János halálának rajzával igazolódik Móricz művészete és embersége.

Móricz első regénye a Sárarany (1910). Művészetének, életének legnagyobb problémáit pendíti itt meg: a magyar Ugar sorsát, hogy mi a sorsa a sárba került aranynak, a szűkös, kicsinyes viszonyok közé került nagy léleknek. Túri Dani arca újra és újra kísért majd, faluban és kisvárosban, értelmiségi és dzsentri hősökben, a jelenben és a történelmi múltban. Túri Dani, a vad, büszke lázadó tudatlanságában is tehetséges, de kibontakozni képtelen, feltörekvő paraszt. A Sárarany problémája: a mostoha körülmények között elsikkadó népi tehetség sorsa. Ez a probléma Móricznál az egész magyar élet megrekedtségének tükrözőjévé nő. Túri Dani a mozdulatlanság, az ósdiság, a babonás megszokások ellen lázad. Földet akar; ő a szegény paraszti vágy hordozója. Harcba indul a népet sanyargató nagybirtok ellen. A megrekedtség a kicsinyes és nyomorúságos élet következménye, amelyben nincs más kiélési terepe az erőnek és életkedvnek, csak a csók. Asszonyéhsége nem ok, inkább csak okozat.

Az egyik legtökéletesebb Móricz-mű az Isten háta mögött (1911). Egy kisváros életét festette meg benne, annak sivár, hétköznapi, kicsinyes világát. A bogaras figurákon, a kisvároson keresztül Magyarország egész sivárságát megrajzolja. Az öregedő férj és ifjú feleség problémáját ábrázolja. Móricz megmutatja, hogy ugyanaz az emberi élet mennyire másként alakul a XIX. századi Franciaországban és a magyar Ugaron.

A környezetével, körülményeivel szemben küzdő hős A fáklya című regényben is megelevenedik (1917). Matolcsy Miklós, a debreceni református teológia jeles diákja, aki nagy tervekkel, rajongással, lobogással érkezik egy kis Szatmár megyei falu parókiájára. Mintaközösséget akar teremteni falujából a szeretet jegyében. De zátonyra fut a lelkesedése; észreveszi, hogy nincs ereje a feladathoz. Akkor magasodik fel újra, amikor a szerencsétlen véletlen, a tűzvész okozta tragédia következtében feláldozhatja magát népéért, amelyért eddig mit sem tudott tenni. Agóniájában rájön: nem a szerete váltja meg a világot. Matolcsy bukásának legfőbb oka a magyar Ugar; de oka tehetetlensége, gyámoltalansága, teologikus kultúrája is.

Parasztábrázolás

Móricz újszerű parasztábrázolása a parasztok valódi világát, nyomorát, kínjait mutatja be.

Ez jól tükröződik Barbárok című novellájában, amiben a pusztán – barbár módon – élő parasztokról (juhászokról) kapunk képet. A mű egy olyan előre kitervelt gyilkosságot és következményét tárja elénk melynek indítéka nem a szegénységben s nyomorban rejlik, hanem csak a vagyon gyarapítására szolgál. A novella három részre tagolódik.

Az első rövidebb részben meggyilkolják Bodri juhászt és fiát egy rézzel kivert öv miatt. Már a mű eleje tele van feszültséggel. “A… puli, fülelt, szimatolt s… vicsorítva kezdett ugatni”

A második, hosszabb időtartamot felölelő részben a Bodri juhász aggódó felesége családja keresésére indul. Nagy utat jár be míg rátalál az igazságra.

A harmadik, szintén rövidebb drámai részben a bíró a Veres juhászt vallatja. Aki egyéb bűneit beismeri ám a gyilkosságot – mint legaljasabb tettét – mindaddig tagadja míg a tárgyalóterem ajtajának kilincsén meg nem pillantja a bűnjelet (rézveretes szíj). Tovább nem tud tagadni beismeri tettét. Bár a bíró magasabb pozícióban van még sem érzékelteti felsőbbrendűségét, hasonló nyelvezetet használ mint a korábbi szereplők. A bíró, bűnöshöz intézett szava “barbárok” híven tükrözi a novella egész mondanivalóját.

Mert a pusztában élő rideg pásztorok környezetük sivárságának hatására vállnak barbárokká.

A dzsentri ábrázolása

A húszas években Móriczot elsősorban az foglalkoztatta, hogy tud e a dzsentri a XX. században vezetésre termett embert adni a magyarság fölemelkedéséhez. Az Úri muri c. regényével (1927) arra szándékozott figyelmeztetni, hogy a produktív szerep találása és vállalása, sőt végrehajtása létérdeke a dzsentrinek. Szakhmáry Zoltánban az író azt a hőst kereste, aki visszavezeti a dzsentrit a munkához. Nem lett belőle hős, elbukott. Háromszáz holdas birtokából mintagazdaságot akar teremteni, tudományosan gazdálkodik. Személyes életében is hadat üzen a parlagi életformának: tanyáján parkot varázsol Rozikának, a tündéri summáslánynak. Rozikáról sem tudja eldönteni azonban Zoltán, hogy a teste vagy a lelke kell e neki. Rozika más világból való, ők sem érthetik meg egymást. De nagyon bizonytalan a dolgaiban, nincs kitartása, nem visz végig soha semmit. Segítői Borbíró, Csörgheő Csuli, Balogh Ábel kedves derűs emberek. Szakhmáry az ő szintjükre süllyed, velük együtt mulat s végül egy éjszakán, amikor a leghangosabba muri felgyújtja tanyáját és szíven lövi magát.

Az Úri muriban Móricz a félfeudalizmusba rekedt magyar társadalom teljes keresztmetszetét rajzolja meg. Szerkesztési bravúrral egy idegent, egy utazó könyvügynököt hoz az unatkozó urak közé (Lekenczey Muki), őt vezetik körbe a helybéli urak a társadalmi lét jellegzetes színterein: a vendéglőn, a tanyán, a kaszinón, a kúrián, s végül Szakhmáry tanyájára érkeznek. Az élet tartalmát evés, ivás, adomázás vaskos tréfája adja. Az idő egybefolyik, egyetlen négynapos dáridóba. Az anekdotázás végtelen sora alakítja a történetet, Szakhmáry személyes sorsa sokáig csak a háttérben szövődik. A bonyodalom hirtelen robban ki. Megjelenik a tanyán a féltékeny feleség, majd eszeveszett hisztériája elűzi mellőle Zoltánt, a férfi számára a családi harmónia reménye végleg megsemmisül. Mások a céljaik nem érthetik meg egymást.  Az urak élete és az anekdoták szerves egységet alkotnak.  Az anekdotizmus Móricz kezén a jellemzésnek és ábrázolásnak egyaránt központi eszközévé válik. Kifejezi és leleplezi a szereplők álomvilágát, megóvja az írót a hősökkel való azonosulástól, lehetővé téve az irónia érvényesülését.

Móricz “benne él a hősben”  együtt vívódik alakjaival együtt keresi a megoldás gondjaikra.

Az utolsó nagy Móricz-regény, amelyben a dzsentri a főhős és központi helyet kap a vívódó ember: a Rokonok (1932). Egy város élete kapcsán forradalmi bátorsággal ábrázolja az ellenforradalom uralkodó osztályainak legtipikusabb alakjait, a polgármestertől a miniszterelnökig. Jó szava nincs már róluk, valamennyien egy nagy korrupció részesei, “rokonok”. A főhős Kopjáss István átlagon felüli, alulról a tehetségével feltörő dzsentri. Mint egyszerű kultúrtanácsosban még nagy tervek és álmok élnek, de amint Zsarátnok város főügyésze lesz, lassanként megtagadja ifjúkori elveit, elnyeli őt is a panamák világa, s csak saját karrerjével törődik. Mire rádöbben a kíméletlen igazságra, bírálatra már nincs erkölcsi alapja, öngyilkos lesz, de a regényből nem derül ki, hogy meghal-e. Kopjáss bukása nem tragikus. Az ő sorsa nem azt hirdeti, amit Matolcsyé, hogy “elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott”, nem azt mondja, amit Szakhmáry, hogy “kár volt mindenért”. A Rokonok azt hirdeti, hogy aki sorozatosan megalkuszik, annak értékes vonásai elkopnak, s a “született gazok közé” kerül.