“Már nem szövetségesek, még nem ellenfelek” – A hidegháború kialakulása.



A II. világháború namcsak méreteiben, de hatásában is sokkal nagyobb volt az elsőnél. A vesztes tengelyhatalmak (Németország, Olaszország, Japán) kiszorultak a nemzetközi politikából. A győztes szövetségesek közül Nagy-Brittania visszasüllyedt középhatalommá, s csupán két nagyhatalom maradt, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Bomlásnak indult a gyarmati renszer és új, független államok sora alakult. Tehát nemcsak Európa, de az egész világ térképét újra kellett rajzolni. A második világháború alatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a különböző országok között a korábbinál öszehangoltabb nemzetközi együttműködésre lesz szükség. Ezért 1945-ben létrehozzák az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ).

Az USA a II. világháború legnagyobb nyertese lett. Gazdasági és katonai ereje látványosan megnöve-kedett, s az atombomba birtokában, valamint az „óceánpajzs” (maga a távolság) védelmében legyőzhe-tetlen, sőt sebezhetetlen nagyhatalommá vált. Az a tény, hogy a háború után a világ ipari termelésének felét az USA állította elő, lehetetlenné tette, hogy Amerika visszatérjen az elzárkózáds politikájához. Mint vezető gazdasági és politikai hatalomnak részt  kellett vállalnia a nemzetközi életben.

A Szovjetunió hatalmas anyagi és emberveszteséget szenvedve vált a világ második legerősebb, és E-urópa legerősebb hatalmává. A katonai óriás ugyanakkor gazdaságilag nyomorúságos helyzetben volt.

Az USA vezetése nem értette meg idejében, hogy a világháborúval új befolyási övezetek alakultak ki, s ezeken belül minden nagyhatalom azt tesz majd, amit akar. Jalta mindenekelőtt az amerikai rövidlátás következtében vál Európa kettéosztásának kiindulópontjává. S amikor az USA szembentalálta magát az általa megnőni engedett Szovjetunióval, már késő volt.

A szövetséges hatalmak 1945 őszén Londonban rendezett külügyminiszteri értekezletén egyértelmű-vé vált a szembenállás. A szovjet fél a nyugatiak értésére adta, hogy az általa megszállt országokban egyedül rá tartozik a békefeltételek megszabása. A közép- és kelet-európai, valamint az iráni szovjet előretörésre válaszolt Chuchill sokat emlegetett fultoni beszédében (1946 március 5.). A beszédet Sztálin a Szovjetunió elleni fegyverbe szólitásának minősítette.

1946 tavaszára befejezett ténnyé vált, hogy a volt szövetségesek szembefordultak egymással. Ugyan-akkor még hiányzott a háborút lezáró békeszerződés, de a Szovjetuniónak is érdekében állt annak megkötése, mert szentesíteni akarta hódításait. Az ellenségeskedés ellenére tehát 1946 áprilisában megkezdődött Párizsban a 21 győztes ország békeelőkészítő értekezlete.

Az amerikai feltartóztatási politikát Truman elnök hidette meg 1947. márciusi kongreszszusi beszédé-ben, majd egyértelműen Moszkva tudomására hozta, hogy az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult helyzet erőszakos megváltoztatását.

1947 júniusában vázolta fel George Marshall, az Usa külügyminisztere a később róla elnevezett segélytervet. Lényege, hogy a kimerült és részben elpusztult európai gazdaságot segélyekkel kell talpra állítani, ennek azonban előfeltétele, hogy az európa országok között kellő együttműködés jöjjön létre. A szovjetek nem akarták, hogy bbirodalmuka „nyugat által ellenőrzött legyen”, így távolmaradtak a segélyterv megvalósításától, és „szövetségeseinek” is megtiltotta a részvételt. A segély közös felhasználására és szétosztására létrejött Európai Gazdasági és Együttműködési Szervezet az 1957-ben megalakult Közös Piac előzményévé vált.