Kosztolányi Dezső (1885-1936)



A Nyugat első nemzedékének kiemelkedő tagja. Az irodalom a versek tudományának szakembere, minden nyelvi dolgok tudója. Újságíró lett, bár tanárnak készült, de mindenek előtt író-költő. Bár első kötete Négy fal között 1907-ben jelent meg. Az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai a szabadkai gyermekkor felsejlő hangulatai a felnőtt ember szorongásait rögzítik. A félénk és ideges kisgyermek hallucinációit, színes vízióit, a világ titkaival való találkozását örökítik meg a költemények. Ezzel a könyvel a költő megtette az első lépést az impresszionizmustól az expresszionizmus felé azáltal, hogy a versfüzért pillanatnyi benyomások rögzítése helyett egységes világlátásnak rendelete alá. A szegény kisgyermek panaszai a magyar irodalom legegységesebb világképű és hangnemű versesköteteinek egyike. A formában Kosztolányi szereti a játékost. A rím és ritmus ebben a költészetben nagyon fontos.

A líra

Elsődleges témájuk az egyén, az én világa, a belső lelki világ: az én válasza a valóság bizonyos kihívására. A lírikus nem  világot jeleníti meg műveiben, hanem önmagát. A lírai költemény legtöbbször verses monológ. A lírai formák általában a rövid műfajok körébe tartoznak, és szükségszerűen nagyobb tömörséggel, sűrítéssel tükrözik az emberi-társadalmi lényeget, az ember és a valóság viszonyát. A modern lírai alkotások zöme a hagyományos műfajok körébe nem sorolható, bár tematikai, hangnembeli vagy formai sajátosságaik sokszor hasonlóságot mutatnak e műfaji előzményekkel.

Esti Kornél

Kosztolányi szépprózájában sajátos színt jelentenek az ún. Esti-novellák. Ezeknek darabjai a műfaj különböző változatait képviselik, s csupán egyetlen közös elemük van: Esti Kornél. Esti Kornél rejtélyes, talányos alak. Szoros köze van az íróhoz, tetteit, gondolatait azonban mégsem szabad Kosztolányin számon kérni.

Nagy időt fognak át a novellák: a legkorábbi 1925-ből való, a legkésőbbiek az 1936-ban megjelent Tengerszem című kötetben láttak napvilágot. Kosztolányi előzetes terv nélkül dolgozott, s szándékoltan is laza szerkezetű művet akart létrehozni. Esti arra kéri az elbeszélőt, hogy közös művük legyen egyszerre útirajz, életrajz és regény.

Hogy kicsoda is Esti Kornél, rendszerint az Első fejezet alapján szokás megítélni. Ez a fejezet az 1933-as könyv legkésőbb, utólag készült darabja: 1933. április 9-én adta közre írója a Pesti Hírlapban.

Kosztolányiné a férjéről írt életrajzi regényében így mutatja be: “Ez az alak, az ő másik énje, az ő érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki kimondja és főképpen megteszi mindazt, amit ő szeretne, a tizenkilencedik századvég regényesen szabad életét éli Kosztolányi Dezső helyett, aki csak ül az íróasztalnál, és dolgozik, dolgozik, végzi mindennapi robotját a háború utáni társadalom, a pénzkeresés s a családi élet jármába törve”.

Az Első fejezet szerint Esti Kornél az író alakmása, énjének, alkatának az a része, melyben lázadó, anarchikus hajlamai gyökereznek, de amelyeket polgárrá válva, a társadalmi közszokásokban belehelyezkedve el kellet fojtania. Képtelenség kettejüket megkülönböztetni. Kora gyermekségükben, bohém ifjúságukban egymástól válhatatlanok voltak. Az emlékeket idéző íróban úgy jelenik meg Esti Kornél alakja, mint a gonoszkodás, a vásottság, a féktelenség,  a léhaság képviselője akinek egyéniségéhez tartozik a társadalmi erkölcsöket és tilalmakat megszegő lázadás szelleme, mindenféle tekintély kicsúfolása, az életet megvető sátániság. Esti bujtogatta folyton kihívó és dacos engedetlenségekre, merész képzelgésekre, vakmerő és tilalmas tettekre. Kegyetlen vérengző tettekre unszolta: az ázott verébfiókának tépje ki a szárnyát, szúrja ki a szemét, ölje meg, dobja tűzbe. De ezt ő sem merte megtenni: remegni kezdett, és megszánta az ártatlan madarat. Esti Kornél riasztó és igéző egyben: a rossz és a jó, a romboló és a teremtő hajlamok szétfejthetetlenül szövődnek jellemében.

Az Esti-novellák sem jellegben, sem értékben nem egyenletesek. Vannak közöttük olyan típusú darabok, amelyeknek Esti Kornél nem is szereplője, csupán elmesél egy-egy érdekes, figyelemreméltó történetet. Játékos, csibészkedő tréfának indul az a történet is, amelyben egy bolgár kalauzzal cseveg bolgárul anélkül, hogy egyetlen szót is tudna a nyelvén. A végén azonban a frivol humor fanyarra fordul: a kalauz közléskényszere, megrendültsége mögött fölsejlik valami mély dráma, s kifejeződik az emberi sorsokkal való játék kritikája is, az a részvétetika, mely a Számadásban szólal majd meg.

Valójában kedves, fiatalos idill a török lánnyal, Kücsükkel való kaland (Hetedik fejezet), de meghatódó lírai árnyalást az anyanyelv iránt rajongó szerelemtől kap a novella: Esti háromszázharminc csókot ad a kislánynak azért a háromszázharminc legékesebb magyar szóért, melyet a töröktől kölcsönöztünk.

Ezek az “öntanúsító novellák”. Ezek sorából különösen a Második és a Harmadik fejezet emelkedik ki. Az előbbi a “szegény kisgyerek” élettáját idézi: a hatéves gyermek-Esti találkozását a “tömeggel” az emberi társadalommal. A vérszegény, beteges ideges fiúcskát édesanyja szeptember 1-jén elkíséri az iskolába. A gyerek tele van félelemmel, szorongással: előbb átéli a társtalanság, a magány riadalmát, azt a kétségbeesést, hogy egyedül van a világon. Később az osztályban meg kell tapasztalnia a sehova sem tartozás kitaszítottságának érzését, a szeretetlenséget, a társakra utalt, esendő ember csalódását. A kis Esti Kornél már négyéves kora óta írt és olvasott, s ez a szellemi fölény hoz számára végül is diadalt: szép, finom i betűjét a tanító megdicsérte, s Kornél a nevét már bátran és értelmesen mondta meg. A novella befejezésében az a hit, remény szólal meg, hogy az ember tehetségével, kiemelkedő képességeivel meglelheti a maga helyét a közöny és idegenség közepette is, megállhat a maga lábán a zűrzavarban is.

A Harmadik fejezet a legösszetettebb, leggazdagabb elbeszélése a sorozatnak: ez egyben a legteljesebb költői önjellemzése is az írónak. A kitűnő érettségi után a fiatalember-Esti a kisvárosból, Itáliába indul. A tudásvágy hajtja, hiszen megkaphatta volna édesapjától azt a gyönyörű kerékpárt is, amelyre már régóta áhítozott. Első ízben szakad ki az otthon védettségéből tele kalandvággyal s az ifjú költőnek azzal a hevületével is, hogy megismerje a világot, az embereket, mások szívébe pillanthasson. Útja Pesten át vezet. Itt hamar eltanulja a zárkózás és alakoskodás művészetét, mert naiv nyíltságán a pestiek összenevettek a háta mögött. A vonaton egy fülkébe kerül egy asszonnyal és annak tizenöt éves beteg gyermekével. Az elmebeteg, paranoiás lány az éjszaka folyamán hirtelen szájon csókolja. Ez a furcsa kaland Esti számára az élet első igazi vizsgája, a szerelemmel való találkozás jelképe: borzongva érzi a kéj és az undor együttesét. Az írónak készülő Esti megsejti, hogy meg kell tanulnia “virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat”.

Az Esti Kornél utolsó fejezete (Tizennyolcadik) a maga áttetsző logikájával néhány soros mondandót jelenít meg: az élet irgalmatlan tülekedés, a tömeg-emberek kegyetlen, vicsorító vadállatok, a szépség és a boldogság ritka pillanata csupán, s mire a helyünket végre kiverekedjük, a villamos a végállomáshoz ér, vagyis meghalunk.

Esti Kornél talányos figurája olyan lehetőséget teremtett Kosztolányinak, hogy a világ és az élet dolgait játékosan, ironikusan, eltúlozva és sajátos nézőpontból mutathassa be, olyan szerepet, melyben kedvére bánhat a tabukkal, kicsúfolhatja mások és maga elveit is. Ez a játékos könnyedségbe menekülő, a tabuk fölé emelkedő szemléletmód a lényege az Esti Kornél énekének is.