József Attila munkássága



József Attila életrajzi adatait nem kell a lexikonokban, irodalomtörténeti munkákban kutatnunk. Születésének helyéről ,idejéről, körülményeiről, szüleinek nevéről, foglalkozásáról, származásáról, édesapja “kivándorlásáról”, édesanyja betegségéről, haláláról mindent elmond verseiben. A versből is megismert tényeket prózában is elmondja élete utolsó éveiben egy álláskérelemhez mellékelt, mégis költői szintű önéletrajzban, amelyet, a latin megfelelőt használva Curriculum vitaenek nevezett.

Első kötete a Szépség koldusa 1922-ben jelent meg Juhász Gyula ajánlásával. A kötet versei biztos formakészséget tükröznek, de egyenlőre még a Nyugat költőinek, leginkább Juhász Gyulának hangján szólal meg. A következő kötet (Nem én kiáltok, 1925) sem mentes még egészen a Nyugat hatásától, de új színként már megjelenik az avantgárd. Amint a kötet címadó verse is mutatja, a költő már bátran él a szabad vers lehetőségeivel, a merész asszociációkra épülő költői képekkel. És megjelenik a kötet verseiben a modern technika a nagyváros világa is. A nem én kiáltok kötet még Szegeden jelent meg. Itt született az a vers is (Tiszta szívvel), amely miatt el kellett hagynia az egyetemet, és amelynek első sorát: Nincs se apám, se anyám választja  1929-ben megjelenő új kötete címéül. A két kötet közötti időben a költő tíz hónapot tölt Bécsben, egy ideig a párizsi Sorbonne hallgatója, eltölt egy nyarat a francia tengerparton: hazaérkezése után pedig találkozik első igazi szerelmével, Vágó Mártával, és elviseli első nagy csalódását is, amikor Mártát szülei, Londonba küldik tanulni, és ezzel megszakadt kapcsolatuk. A négy év lírai termését tartalmazó kötet sokszínű változatos. József Attila költészete sok új vonással gazdagodott. A dalszerűség (Ringató), a groteszk hangvétel (Klárisok) mellett különösen fontos új vonás a szürrealista képalkotás (Medáliák).

Külföldi tartózkodása alatt József Attila megismerkedett a szocialista eszmékkel. Ezek hatására  a húszas évek végére kialakult marxista világszemlélete. Új kötete az 1931-ben megjelent Döntsd a tőkét, ne siránkozz a közeli világforradalomban való hitét tükrözi. Feladatát ekkor az agitációban látja, de politikai versei (Tömeg, Áradat, Szocialisták) az agitációs hang ellenére elvont gondolatiságot tükröznek, és bár a kötet színvonala egyenetlen, olcsó mozgalmi költészet még nyomokban sem jelenik meg benne.

A történelmi, politikai események hamarosan rádöbbentik a költőt, hogy a megszülető új világ közeli eljövetelével kapcsolatos elképzelései tévesek. A felismerés hatására világképe átalakul. Gondolkodásának középpontjába az egyéni lét értelmezése kerül.

Magánélete zaklatott. Nincs biztos állása, nem talál társra. költészete azonban mindinkább kiteljesedik. Az 1932-ben megjelenő Külvárosi éj és a válogatott verseit tartalmazó Medvetánc kötet nagy gondolati versei már teljes világképet jelenítenek meg. Jellemző vonásuk ezeknek a verseknek , hogy bennük a leírás és a gondolati elem szerves egységet alkot.

Egyre többen figyelnek föl tehetségére. Kitűnő kritikusok, köztük Halász Gábor és Bálint György méltatják költészetét.

Magánéleti válsága azonban egyre melyül. Jelentkezik régóta lappangó betegsége, felbomlóban van Szántó Judittal való élettársi kapcsolata, nem találj helyét a politikai életben, támadások érik minden irányból. Így érthető, hogy költészete egyre inkább elkomorul. Verseiben egyre több lesz a sötétséget, hideget, félelmet árasztó kép: megszólal bennük a halálos fenyegetettség érzése.

Utolsó éveiben helyzete, sorsa egyre kilátástalanabbá válik. Van ugyan egy rövid, reményteljes időszaka, amikor hajlamainak megfelelő állást kap: társszerkesztője lesz az 1936-ban alapított Szép Szó című folyóiratnak. A lapnál barátokra talált, publikálási lehetőséget is kap. Igazi megoldást azonban már az sem jelent. Lassan úrrá lesz felette a tudathasadás. Betegségének kórképét megdöbbentő pontossággal rajzolja meg utolsó kötete, az 1936-ban megjelent Nagyon fáj egyes verseiben. Három fő téma foglalkoztatja ebben az időszakban József Attilát: a szerelem, a közélet és a saját tragikus sorsa.

Szerelmes verseit utolsó nagy szerelméhez, Kozmucza Flórához írja, azzal áltatva magát, hogy végre viszontszeretik

Közéleti verseiben megszólal a szabadságvágya (Levegőt!), félelme a közeledő új barbárságtól (Thomas Mann üdvözlése), hazaszeretete (Hazám), a költészetről való felfogása (Ars poetica), a Duna-menti népek összefogásának gondolata (A Dunánál).

Költői szempontból az önmaga tragikus sorsát bemutató versekben nyújtott leginkább újat. Újszerűsége a rendkívüli tömörség, a gazdag jelentéstartalmú szavak használata, az elvontat és a konkrétat egyszerre kifejezésre juttató metaforák, a végérvényességet árasztó megfogalmazások. Legjellemzőbb verstípusa az önmegszólító vers. Utolsó versei még egyszer mintegy összefoglalják, értelmezik léttörténetét, hogy végül elmondhassa belenyugvó búcsúsorait: Íme, hát megleltem hazámat. Életét 1937. december 3-án magaválasztotta, tragikus halállal zárta le.

1905. április 11-én született Budapesten

1910-1912- nevelőszülőknél Öcsödön

1919- édesanyja meghal, gyámja Jolán nővérének férje dr. Makai Ödön ügyvéd

1920-tól – a makói gimnázium diákja

1922- Szépség koldusa

1924- a szegedi egyetem magyar-francia-filozófia szakos hallgatója

1925- Nem én kiáltok. Ősztől a bécsi egyetem hallgatója

1926- ősszel kijut Párizsba a Sorbonne hallgatója

1927-1928- két szemeszter a pesti egyetemen: francia levelező a Külkereskedelmi Intézetnél

1928- először kerül szanatóriumba idegbetegséggel

1929- Nincsen apám, sem anyám

1931- elkészül Irodalom és szocializmus című művészetbölcseleti tanulmánya: megjelenik a Döntsd a tőkét, ne siránkozz

1932- Külvárosi éj

1933- megszakad kapcsolata a munkásmozgalommal

1934- Medvetánc

1935- Baumgarten-jutalmat kap: szanatóriumba kerül

1936- márciustól a Szép Szó egyik szerkesztője: decemberben megjelenik a Nagyon fáj

1937- Skizofréniája súlyosbodik: december 3-án egy tehervonat halálra gázolja.

József Attila bölcseleti versei

József Attila költészetében már kezdettől jelen vannak a gondolati elemek. Korán ébredő filozófiai érdeklődését mutatja, hogy már első köteteiben is találkozunk az élet alapvető kérdéseire választ kereső versekkel. Az Ülni, állni, ölni, halni című versben például a választás, a döntés kényszerét mutatja fel, és azt a felismerést, hogy minden döntésünkkel a lehetőségek végtelen soráról kell lemondanunk. Fiatalon Isten léte is foglalkoztatja. Isten keresésének érzelmi, gondolati tartalmait a sokféle változatban megjelenő istenképben jutatja kifejezésre. A Medáliák szürrealista képsoraiban pedig az én és a világ viszonyát feszegeti. Ezektől a korai megnyilatkozásoktól azonban még hosszú út vezetett a Külvárosi éj és főleg a Medvetánc kötet nagy gondolati verseihez. A Medvetánc kötet mottója szerint annak, aki költő akar lenni, meg kell járnia a poklokat. József Attilánál ezt senki sem tudhatta jobban. Még nincs harminc éves, de már sok bugyrát megismerte. Míg korábbi verseiben világképének csak egy-egy vonása jelenik meg, ez időtől fogva teljes világképet képes felmutatni bennük. Ekkorra kialakította azt a verstípust, amelyik a legjobban megfelelt a gondolkodó, a világ és a lét problémáira választ kereső ember szemlélődő, figyelő magatartásának, a meditáció során egymást váltó gondolatok logikus összefűzésének. Ezeknek a verseknek szerkesztési módja a perspektíva váltás: a költemény részei a nézőpont változása szerint tagolódnak. Lényeges elemük a leírás és a gondolati elem egysége. A vers indítás legtöbbször egy tájnak, egy helyzetnek a leírása. Erre gyakran már a cím is utal, de a táj és a környezet egyszerre külső és ugyanakkor metaforikus belső táj, a leírt, bemutatott tárgyi világ már hordozza a vers gondolati elemeit is. Minthogy a sivárságot érzékeltető képek: a guanóként lerakódó korom, az ólmos ég alatt szálló füst ahhoz a tárgyi világhoz tartoznak, ahol a proletáriátus él, így egyúttal e réteg életérzéseit is közvetítik. Egy következő jelentés szinten pedig kifejeznek egy fogalmi úton megfogalmazhatatlannak tűnő érzelmi állapotot, a költő létérzését. Ugyanígy közvetítenek egyszerre társadalmi, általános emberi és egyéni létérzést a versek gyakorta visszatérő olyan motívumai, mint a tél, a fagy, a nyirkosság, sötétség, a hideg űr. A gondolati versek közös jegyei ellenére rendkívüli változatosságot mutatnak, mind a bennük kifejlett gondolatok, mind felépítésük és verselésük szempontjából. A legkorábbi (1932-ben írt) Külvárosi éj egyre táguló képeivel, a nyomasztó sötétet megtörő fel felvillanó fényeivel, ódai szárnyalású részével még egy eljövendő jobb világ reményét sugallja. Az 1932-után született versek azonban már jelzik, hogy a költő csak egyre nehezebben tud szembenézni a külső és belső világ fokozódó zűrzavarával. Erre utal a Téli éjszaka önmegszólító kezdő sora: “Légy fegyelmezett!” A gondolkodás, a meditáció most az egyén léthelyzetét vizsgálja, a korhoz kötött problémánál hangsúlyosabb szerepet adva a metafizikainak. A világot és benne saját helyzetét felmérni készülő lírai én meditációja során átéli az egyén szorongató magányát, szembenéz az embertelenné vált világgal, az űr közönyével. Megérti, hogy az értelem bármekkora győzelme sem oldhatja fel a szív keserűségét. És mindezek után dönt a világról és a világhoz való viszonyáról. Mindenestül vállalja a külvárost. A téli éjszakát sajátjának vallja úgy “méri”, mint “birtokát tulajdonosa”.  Míg a Téli éjszaka első sorban az egyén léthelyzetét vizsgálja, A város peremén “szereplője” a munkásosztály. A költő sorsközösséget vállalva a munkássággal  tekinti végig osztályának történelmi színrelépését, szerepét. Meghirdeti annak szükségszerűen bekövetkező győzelmét és meghatározza a maga költői szerepét. Kétely nélkül valja magát a külvároshoz tartozónak. Itt nincs helye annak az ambivalenciának, ami az ugyanebben az időben született Elégiának a legjellemzőbb formateremtő elve lesz. Az Elégia alapélménye a lírai én szomorúsága, lehangoltsága. Kétségei a vers önmegszólító részeiben szólalnak meg, azok kiváltó okai pedig az önmegszólításokat váltó leírásokban. A leírásokban megjelenített sivárság üresség, mozdulatlanság, tehetetlen kínlódás szorongást vált ki a lírai énből, és megnehezíti számára a más versekben oly magabiztosan vállalt azonosulást. Amint azt önmegszólító kérdései mutatják ambivalenciája éppen az eddig vállalt szerepébe vetett hitének megingásából adódik. Az elégia felépítésében jól követhetően jelenik meg a gondolati versek egyik szerkezeti sajátossága, az intuíció, gondolkodás, ihlet hármassága. Az alacsonyan szálló füst ébresztette intuíció indítja el a gondolkodást, amely a paradox helyzet miatt csak az ihlet segítségével talál megoldást. 1934-ben, a költő életének egy különösen válságos időszakában született egyik legjelentősebb bölcseleti verse, az addig elért eredményeit összegző és a folytatást előlegező Eszmélet. A vers az emberi lét legfontosabb kérdéseit feszegeti, a lét értelmére kérdez rá. A vizsgálódás eredménye lehangoló. Szín, szépség, szabadság csak az álmok kusza, logikátlan, de kötötségektől mentes világában van. Ezzel az álombeli világgal szemben az ébrenlétben a “vas világ rendje” uralkodik. A szellem hiába vágyik szabadságra, újra és újra rácsokba ütközik. A világ kiszámíthatatlanságát érzékelve bizonytalanság ébred az emberben, a determináltság uralma pedig szorongást ébreszt benne. Ezzel a világgal szemben csak két magatartás lehetséges. Az egyik a felnőtt emberé, aki nem ragaszkodik semmihez, tudomásul veszi a világ törvényeit. Tudja, hogy az élet csupán ráadás a halálra. Nem rab, de nem is akar senkit rabságban tartani. Az így felvázolt, értelemmel megélt élettel állítja szembe és utasítja is el egyszersmind a másiklehetőséget, a pillanatnyi örömöknek élő ember kisszerű, állati szintre süllyedt létét.

Az utolsó évek költészete

1936. decemberében jelent meg József Attila utolsó verseskötete a Nagyon fáj. A Medvetánc megjelenése óta eltelt időszakban a költő személyes élete egyre nehezebbé, egyre kilátástalanabbá vált, miközben költészete tovább mélyült. A változás elsősorban alkotói módszerében figyelhető meg. Míg a Medvetánc nagy gondolati verseiben a környezet és a közélet jelenségeit közvetlenül, tematikusan írja le, új verseit fegyelmezettebb, zártabb forma jellemzi, a jelenségek leírását pedig felváltja a személyesen átélt általános érzület megfogalmazása. Élete utolsó három évében egyre inkább foglalkoztatják a melylélektan és az egzisztenciálfilozófia kérdései: az önmegismerés nehézségei, a valódi és az állétezés, az egyéni önmegvalósítás, a világ megismerhetőségének problémai. Mindig meglévő analizáló hajlama a pszicho analitikus kezelések hatására megerősödik. Felszabadulnak elfojtott gyermekkori vágyai, előtörnek fájdalmas emlékei. Sokszor idézi fel verseiben a korán elvesztett édesanyja képét. Úgy érzi, korai árvasága miatt nem tudott igazán felnőni, ezért szerelmeitől is azt várja, hogy úgy szeressék, mint egy védelemre szoruló gyermeket. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ez a vágya is betegségének tünete, és szeretne felnőtté válni végre. A szerelem még egyszer hangot kap az utolsó korszak költészetében. Új szerelme, Kozmucza Flóra szintén pszichológus. A költő azzal áltatja magát, hogy benne végre igazi társra talált. A hozzá írt első, áradó érzelmi versek (Flóra, Flórának) után hamarosan megszólal a szorongás, a kétkedés (Ha nem szorítasz). Bár József Attila ezekben az években már közvetlenül nem vett részt a mozgalmi életben, közéleti-politikai érzékenysége megmaradt, így a közéleti téma továbbra is jelen van költészetében. A politikai közélet egyetemes kérdései, a szabadság, a jogállamiság megsértése, a veszedelmes nézetek terjedése foglalkoztatja. A szabadság korlátozása, a nyomasztó légkör ellen emeli fel szavát a Levegőt! című versében. A téves, veszedelmes eszmék terjedésére figyelmeztet. Beszél a Duna-menti népek összefogásának fontosságáról ( A Dunánál), és megírja a magyarság sorsával való azonosulásának vallomását, a Hazám! című szonett ciklust. Az utolsó korszak tartalmi és formai szempontból is legjelentősebb, legtöbb újathozó verseinek témája a költő tragikus sorsa. E versek gyakori motívumai: A fenyegetettség, az otthontalanság, az árvaság, a feloldozás utáni eleve reménytelennek tűnő vágy már a Nagyon fáj kötetben is megjelentek. Utolsó nagy verseiben ehhez még hozzájárul annak felismerése, hogy a világban nincsenek meg önfenntartásának feltételei, nincsen már számára betöltendő szerep, egyéni léte így véget ért. A Tudod, hogy nincs bocsánat utolsó versszakában, ugyan még felvillant egy lehetőséget: “remélj hű szerelmet”, de amint a feltételes módban álló igék jelzik, már nem hihet, nem bízhat ennek a szerelemnek a létében. De a remény másik feltétele: a “vess el minden elvet” sem valósulhat meg, mert ez egyet jelentene az intellektuális lét teljes feladásával, az ösztönlények szintjére való lesüllyedéssel. Formai szempontból e versek legfőbb újítása a tömörítés. A versek csak a végső konklúziót mondják ki. Az egymást követő, szentenciaszerű kijelentések között gyakran hiányoznak az összefüggést jelző grammatikai összekötő elemek. Gyakori a második személyű önmegszólító forma. A költő közvetlenül halála előtt még egyszer számot vet életéről. Még egyszer felteszi magának a kérdést: mi volt, és volt e egyáltalában értelme életének. Ebből a számvetésből születik utolsó három verse, a bezártságból való szabadulás lehetetlenségét, a lemondást megfogalmazó Karóval jöttél, az egyéni lét végét lázadás nélkül elfogadó Talán eltűnök hirtelen és a legkeserűbb felismerést, a feleslegességet tudomásul vevő Íme hát megleltem, hazámat.