Hatalmi viszonyok és nemzeti egységmozgalmak a XIX. század második felében.



Az olasz és német egység kialakulása

Olaszország

Itália az egységes nyelv ellenére a XIX. században három nagy régióra volt osztható: az észak-itáliai kis fejedelemségekre, melyek Habsburg fennhatóság alatt állottak, a közép-itáliai pápai államra és a Bourbonok dél-itáliai nápolyi királyságára. Az 1848-as forradalmak kézzelfogható közelségbe hozták az egységes állam létrehozását, azonban a szent szövetségi beavatkozás meghiúsította létrejöttét. Az egységesítési törekvések gátjaként jelent meg Itália belső tagoltsága is: az európai fejlettségű északi tartományokkal szemben, délen a maffia által uralt, elmaradott tartományok találhatók.

Az egységre két koncepció mutatkozott. Az egyik alapja a népfelség elvének érvényre juttatása lett volna, amely a feudális dinasztiák elűzését jelentette volna. Ezt hirdette Giuseppe Mazzini (1805-72), illetve Giuseppe Garibaldi (1807-82) a 48-as forradalmak legendás hőse. Másként látta a helyzetet Camillo Cavour (1810-61), az alkotmányos Piemont „zseniális miniszterelnöke”. 1847-ben beindította II Risorgimento című lapját, amely nevet adott a korszaknak. Úgy gondolta külső szövetségesre van szükség és a legitimitás látszatára. Célja ezért a piemonti dinasztia vezetésével való egység megteremtése volt.

Az 1853-56 között zajló krími háborúba 15.000 katonát küldött Piemont, ezzel Cavour megnyeri ügyének a nyugati hatalmakat, és az itáliai kérdést bekapcsolta az európai politikába. 1858-ban Cavour és III. Napóleon francia császár találkozott Plombieres-ben, ahol megállapodtak, hogy Franciaország Nizza és Savoya átengedése fejében egy esetleges olasz-osztrák háború során az olaszokat támogatja. 1859-ben piemonti seregek vonultak be Velencébe, minek hatására Ausztria hadat üzen Piemontnak. 1859. jún. 4-én Gyulay Ferenc táborszernagy Magentánál visszavonulásra kényszerült, a döntő ütközetben 1859. jún. 24-én a Solferinó­nál a francia és olasz seregek fölénye sikert hozott. A véres ütközet hatására Henri Dunant megalakította a Nemzetközi Vöröskeresztet.

III. Napóleon azonban a francia csapatok kimerültségére hivatkozva fegyverszünetet kért, ezzel elárulván a francia-olasz szövetséget. 1859. júl.ában megköttetett a Villafrancai fegyverszünet Ferenc József és III. Napóleon között. Így az 1859. novemberi Zürichi béke értelmében Velence az un. várnégyszöggel Ausztriáé maradt, Lombardiát pedig megkapta Franciaország. (Az 1860-as Torinói szerződésben Lombardiát elcserélte III. Napóleon Nizzáért és Savoyáért)

A közép-itáliai államokban a fegyverszünet hírére forradalmak robbantak ki, elűzték az idegen uralkodókat és 1860 tavaszán népszavazással Piemonthoz csatlakoztak. 1860. áprilisában a szicíliai Palermóban és Messinában forradalom tört ki. 1860. május 11-én: Garibaldi partraszáll a szicíliai Marsalában 1067 vörösingessel (pl.: Achille Majocchi, Dunyov István, Éber Nándor, Éberhardt Károly, Mogyoródy Adolf, Türr István). Észak felé indulva felszabadította az idegen kézen lévő területeket, ezzel a nápolyi Bourbon-ház uralma összeomlott.

Garibaldi teljhatalmát Viktor Emánuell kezébe adta, így lehetőség nyílott 1861. március 17-én Torinóban az Olasz Királyság kikiáltására, amelynek főváros lett Firenze, vezetője a piemonti király II. Viktor Emánuel (1861-78)lett, államformája pedig alkotmányos monarchia lett. 1866-ban a prágai békében Velence Olaszországhoz került, de kénytelenek voltak lemondani Dél-Tirolról. 1870. szeptemberében Egyházi Állam olasz megszállás alá került (az azt védő francia csapatokat hazrendelték), Róma Olaszország fővárosa lett, a pápa pedig Vatikánállam feje maradt. (az olasz álla és a katolikus egyházfő viszonyát részletesen az 1929-es lateráni egyezmény, Mussolini és XI. Pius megállapodása rendezte.


Németország

1815-ben Napóleon bukásával a német területek széttagoltsága megmaradt, a létrejött Német Szövetség is csak 35 állam és négy szabad város laza szövetsége volt. Az 1848-as forradalmak idején a német egység kérdése előtérbe került. Két lehetőség kínálkozott: a nagy német egység a katolikus Ausztria vezetésével, vagy a kis német egység a protestáns Poroszország vezetésével.

Poroszország gazdasági erejét mutatja, hogy növekedési mutatóik a legmagasabbak voltak a kontinensen. A mezőgazdaság poroszutas fejlődést járt be, melyben a nagybirtok a mezőgazdaság modernizálásának élére állt. A tönkrement kisbirtokos parasztság, mint munkaerő a gyorsan fejlődő ipar rendelkezésére állt. rohamosan bővült a vasúthálózat, Hamburg lett a kontinens legnagyobb kikötője. Németország gazdasági egysége a 60-as évekre megvalósult, a politikai széttagoltság azonban a további fejlődés gátjaként jelent meg.

Az alkotmányosan kormányzott Poroszországban I. Vilmos, 1862-ben Ottó von Bismarcot (vaskancellár) nevezte ki porosz kancellárrá, aki a porosz junkerek (földbirtokosok) képviselője volt. Végrehajtotta Poroszország katonai modernizációját, katonaállammá fejlesztette Poroszországot. Bevezették az általános hadkötelezettséget és a legmodernebb haditechnikát (hátultöltő puska) alkalmaztak.

Bismarc céljai közt első helyen a német egység megteremtése állt, melyben a legfőbb gát Ausztria jelenléte volt. Fontosnak mutatkozott tehát Ausztria félreállítása, melyre kedvező alkalmat adott az 1863-as dán konfliktus, ahol a megindult nemzeti mozgalom függetlenséget követelt a két északi hercegségnek. 1864-ben német-dán háborút követően a két északnémet állam (Schlessvig, Holsten) közös porosz-osztrák igazgatás alá került. A két hercegség 1865-ben diplomáciai úton megosztásra került, Schlessvig a poroszoké, Holsten az osztrákoké lett. 1866-ban porosz csapatok vonultak be Holsteinbe, ezzel egyidejűleg Poroszország kilépett. a Német Szövetségből.

1866. jún.ában beállt a hadiállapot a két állam között. Poroszország szövetségesének tudhatta Franciaországot (területi engedmények fejében), Oroszországot (a lengyel felkelők leverésében való segítség folytán), az olaszokat és a magyar emigrációt is. 1866. júl. 3-án Königgratz-Sadowa térségében a Benedek Lajos táborszernagy vezette osztrák főerők a porosz ismétlőpuskák tüzében egyetlen nap alatt szétolvadtak. 1866. augusztusában Bismarc és Ferenc József megkötötte a prágai békét, melynek értelmében Ausztria hozzájárul Németország egységesítéséhez (beleegyezik, hogy Poroszo. bekebelezze szövetségeseit), illetve Olaszország megkapta Velencét.

1866-ban létrejött az Északnémet Szövetség Poroszország és 20 másik német állam részvételével. 1867-ben megalkották az Északnémet Szövetség alkotmányát, amely Poroszország hegemóniáját rögzítette, vezetője a porosz király, a szövetség kancellárja pedig Bismarc volt.

Franciaország semlegességet fogadott az osztrák-porosz háborúban, ezért területeket kapott volna a Rajna bal partján. III. Napóleon területi követeléseit Bismarc azonban visszautasította. A franciák ekkor már Luxemburg megszerzésével is elégedettek lettek volna, de ez reménytelen volt, mivel az az 1867-es londoni szerződés óta semleges volt.

1870 nyarán Franciaország hadat üzent. Nem számolhattak azonban azzal, hogy váratlanul a délnémet államok is Poroszország segítségére sietnek. A döntő ütközet 1870. szeptember 2-án zajlott Sedannál, ahol III. Napóleon is fogságba esett. 1870. szeptember 4-én Párizsban kikiáltották a harmadik köztársaságot. Az egyesült német hadak célja innentől kezdve az volt, hogy minél nagyobb területet szakítsanak ki a francia köztársaságból.

1871. január 18-án Versailles-ban kikiáltották az egységes Német Császárság létrejöttét, melynek császára Hohenzoller I. Vilmos lett. 1871. május 10-én megkötötték a franciákkal a frankfurti békét, melynek értelmében Elzász-Lotaringia Németországhoz került, illetve a franciák 5 milliárd frank hadisarcot kötelesek fizetni.

A nagyhatalmak erőviszonyai

Anglia: A XIX. századba a legfejlettebb gazdasággal rendelkezik. Emellett a legnagyobb flotta és legnagyobb gyarmatbirodalom birtokosának tudhatta magát. (emiatt ellentétbe került az Egyesült államokkal, Németországgal, Japánnal, Oroszországgal, Franciaországgal és Olaszországgal is.) Politikájának jellemzője az izolációs politika (splendid isolation), melynek lényege, hogy igyekeztek távol maradni az európai eseményektől. Természetesen Anglia célja leginkább a fennálló viszonyok (status quo és balance of power) fenntartása. A viszonylag kis létszámú szárazföldi hadsereget a század második harmadában fejleszteni kezdték. Mégis biztos hátteret jelenthetett a világon legnagyobb flotta birtoklása. A német flotattépítés és a „drang nacht osten” (törökországi behatolás és közel-keleti előrenyomulás) politikájának hatására felgyorsította a flottaépítést, ezzel a flották aránya 1914-ben 7:3 Anglia javára. Fő szövetségeseivé 1904-ben és 1907-ben Franciaország és Oroszország vált.

Franciaország: A század második felében visszaesés mutatkozik, amiben nem elhanyagolható szerep jutott Elzász elvesztésének és a magas hadisarc fizetésének. Még mindig hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkezik, főleg Afrikában, ahol 1898-ban Fashodai incidens kapcsán majdnem fegyveres konfliktus robbant ki Angliával. Ennek oka, hogy Franciaország és Anglia is egy egybefüggő gyarmatbirodalmat kívánt megteremteni Afrikában. A két gyarmatosító hadsereg Fashodánál (ma Szudán) konfliktusba került egymással. Jelentős momentum volt a nagy arányú francia tőke Oroszországban, ami a két ország szoros gazdasági-politikai kapcsolatait előlegezte meg. A francia politika legfőbb célja a kontinentális vezető szerep visszaszerzése és a visszavágás (revanspolitika) Németországnak (ennek legfőbb eleme Elzász visszaszerzése volt). A francia politika a századforduló után egyre inkább felkarolta a lengyel, cseh, román és délszláv igényeket és törekvéseket, amelyek tendenciájukban Németország és szövetségese az OMM gyengítésére irányultak.

Oroszország: A hatalmas terület és lakosság mellé elmaradott, fejletlen gazdaság párosult. A társadalmi viszonyai feudálisak voltak. A századfordulón megindult a gyors ütemű gazdasági fejlődés, melyben különösen nagy jelentősége volt a transzszibériai és kelet-turkesztáni vasút kiépítésének és a francia tőke beáramlásnak. Az elsődleges cél területi expanzió volt, a Balkánon Törökország vezető szerepét átvenni. A fő cél Konstantinápoly elfoglalásával a Boszporusz megszerzése, ezzel melegtengeri kikötőhöz való szabad kijutás volt. A balkáni területi expanzió ideológiai alapját a pánszlávizmus eszméje jelentette, amely a szláv népek egyesülését hirdette egy nagy szláv birodalom keretein belül. Oroszország szívesen tetszelgett a balkáni szlávok védelmezőjeként. A század végén bekapcsolódna a gyarmatosításba is, elsősorban Ázsiában. 1885-ben Afganisztán területére lép, ami majdnem háborúhoz vezet Angliával. 1904-ben szembekerült Japánnal (1904-05 orosz-japán háború), de 1905-ben súlyos vereséget szenvedett.

Japán: Az 1868-as meidzsi restauráció után (Mucuhito császár lemondatta az utolsó Tokugava sógunt, saját kezébe vette a hatalmat, a kormányt európai módra átszervezte és megszüntette a feudális előjogokat) két évtized alatt Japán vezető ipari hatalommá emelkedett. Alighogy modernizálódott, rögtön terjeszkedni kezdett, megtámadta Kínát és elfoglalta 1894-ben Tajvan szigetét. 1902-ben katonai szerződést kötött Angliával, amely nemcsak kikapcsolta azt távol-keleti gyarmatosító ellenfelei közül, hanem szövetségesként is megnyerte azt. 1905-ben Oroszországtól megszerezte az ásványkincsekben gazdag Mandzsúriát. Ezzel a világpolitikában Japán érdekeit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Egyesült Államok: A legdinamikusabb gazdasági fejlődés eredményeként a század végére az Államok rendelkezik legnagyobb ipari termeléssel, ugyanakkor külkereskedelme – és az ezzel járó kereskedelmi hajótere – messze elmaradt Angliától. A 90-es évektől megkezdte a még szabad Csendes-óceáni szigetek annektálását, 1898-ban elfoglalta a Hawaii-szigeteket és flottabázist épített ki Pearl Harbourban. A bevándorlások révén a századfordulón 100 millióra emelkedett a lakosság száma. Az 1898-as amerikai – spanyol háború keretében (előzménye volt, hogy Havanna kikötőjében felrobbant egy amerikai hadihajó) Kuba és Puerto Rico amerikai kézbe került. Ezzel imperialista nagyhatalommá vált, a gazdasági érdekeinek nem felet meg többé az izolacionalizmus politikája. Megszületett a dollár diplomácia, aminek lényege, hogy a kormányokat pénzügyi eszközökkel politikailag befolyásolták. 1914-ben megnyílt az amerikai pénzből épült Panama csatorna. Összességében megállapítható, hogy az Egyesült államok a világpolitika jelentős tényezőjévé vált.

Olaszország: Mint új állam, kimaradt a gyarmatok felosztásából. Területi igényei voltak azonban a francia érdekszférában tartozó Észak-Afrikában, illetve az osztrák célok szereplő Balkánon. Ezen érdekeivel ellentétbe került ezen államokkal. A francia érdekek ellen kapcsolódott be 1882-ben az addigi kettős szövetségbe.

Osztrák-Magyar-Monarchia: Egyre súlyosabb belső válság jelei mutatkoznak gazdasági. politikai és főleg nemzetiségi téren. Igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni Németországgal, abban bízván, hogy az támogatja őket fő céljuk megvalósításában: ez pedig a Balkán irányába történő terjeszkedés volt. A monarchia balkáni politikája a Balkánon 1903-tól azonban problematikussá vált: meggyilkolták ugyanis Szerbiában az OMM barát Obrenovics királyi házaspárt, helyükbe a nacionalista Karagyorgyevics dinasztia került, kiknek fő célja a délszlávok egy államba tömörítése volt. 1908-ban a szerb törekvésekre Bosznia annektálásával kívántak csapást mérni. Ez azonban csak méginkább szembefordította a nagyhatalmakat az OMM balkáni politikájával. A külpolitikát két egyéniség álláspontja közötti tétovázás jellemezte. Conrad vezérkari főnök szerint minél előbb kell háborút indítani, mert most még erőfölényben vannak az ellenfelekkel (Szerbia, Olaszország) szemben. Ezzel ellentétes álláspontot képviselt Aerenthal külügyminiszter, aki szerint a monarchiának óvatos külpolitikát kell folytatnia, mivel a nagyhatalmak (főleg Anglia és Németország) támogatása nélkül minden próbálkozása kudarcba fulladhat.

Németország: A legmodernebb technika alkalmazásával robbanásszerű gazdasági fejlődést értek el. Ebben segítette Elzász vasérctelepeinek kiaknázása és a francia hadisarc befektetése a gazdaságba, illetve a munkabérek viszonylag alacsonyak szinten tartása is. A gazdasági fellendülés elsősorban a nehéziparban figyelhető meg, ami a fegyvergyártás elengedhetetlen alapja volt. A fejlődő nehézipar nyersanyagbázist, munkaerőt, piacokat igényelt, ami hódító külpolitikát fogalmazott meg. A cél a német világbirodalom megteremtése volt, aminek határait Franciaország, Lengyelország, a Balkán és a Baltikum jelentette. E mellett célul tűzték ki a gyarmatbirodalom növelését is. Ebben a törekvésben partner 1879-től az OMM, majd 1882-től Olaszország. Ezt egészítette ki Anglia távolmaradása mindegyik szövetségtől, noha a központi blokk kialakulása idején Anglia jóindulatát inkább ez a csoportosulás nyerte el, hiszen abban az időben ellentétek elsősorban Oroszországgal és Franciaországgal adódtak. E céloknak megfelelően új hadászati koncepciót dolgoztak ki (Schlieffen terv), amely egyetlen hatalmas, Belgiumon keresztül törő átkarolással végez a francia haderővel. 1898-ban II. Vilmos „Jeruzsálemi zarándokútja” alkalmával hangoztatta, hogy a poroszok által megalkotott német birodalom határai nem érnek véget Európában, hanem más földrészekre is kiterjednek. Szintén ezévben megkezdődött a Berlin – Bagdad vasútvonal megépítése, amely a német utánpótlás szállítását jelentősen megkönnyítette volna. Ennek következtében Anglia partraszállt Kuvaitban, hogy a németek ne tudjanak kijutni a Perzsa-öbölhöz. 1905-ben II. Vilmos a marokkói Tangerben kijelentette, hogy Németország egy nagyhatalommal sem törődik világuralmi céljainak megvalósításában (un. első marokkói válság) Ezen kijelentés hatására az angol – francia egyezmény megszilárdult. 1911-ben zajlott az un. második marokkói válság, mikor a Panter nevű német naszád horgonyt vet Agadirban („párducugrás”), de angol – francia nyomásra még visszavonulásra kényszerültek.

A szövetségi rendszerek kialakulása

Bismarc kancellár félelme, hogy összefognak ellen az európai hatalmak, arra késztette, hogy szövetségest találjon, illetve igyekezzen a nagy ellenséget, Franciaországot elszigetelni. 1873-ban tető alá hozza a három császár szövetségét az OMM (Ferenc József) Németország (I. Vilmos) és Oroszország (II. Sándor) részvételével. 1879-ben ezt kettős szövetségként erősítik meg az OMM és Németország részvételével. Az orosz eltávolodás oka az osztrákokkal való balkáni politikáéban való ellentétek kiéleződése volt. 1882-ben létrejön a központi hatalmak hármas szövetsége, az OMM, Németország és Olaszország részvételével. Ezzel Franciaország elszigetelődött, azonban ezzel nem jött létre egy stabil szövetség, mivel Olaszország nyilatkozatot tesz, hogy a szövetség érvénytelen, ha Anglia elleni háború kombinációjába kerülne. Olaszország hosszú partvonala és gyenge flottája miatt nem harcolhatott volna Anglia ellen, hiszen a hatalmas angol flottának szabad bejárása volt a Földközi-tengerre és kiépített bázisa az Olaszországgal szomszédos Málta szigetén. (A későbbiekben az olasz politika mindinkább eltávolodott a hármas szövetségtől, ennek oka az OMM-mel való rivalizálás és Anglia szembefordulása a központi hatalmakkal volt) 1888-ban II. Vilmos lett a német császár, aki elődjénél is agresszívebb külpolitikai célokat fogalmazott meg. 1890-ben Bismarc is megbukott, mert nem követte a radikális külpolitikai irányvonalat.

A francia imperializmus legfontosabb célja Németország semlegesítése és az ország világhatalmi rangjának visszaszerzése volt. E politika első lépése az 1891-93-as orosz-francia szerződés volt. A századforduló után a feltörekvő Németországtól való félelem arra késztett Angliát, hogy feladja hagyományos politikáját és rendezze gyarmati ellentéteit Franciaországgal (1904 entente cordiale: szivélyes megegyezés) és Oroszországgal (1907). Ezen szerződések feloldották a gyarmati ellentéteket és megteremtették a Németország elleni együttműködés alapjait. Megállapodtak, hogy egymás elleni konfliktusaikat békés úton oldják meg, és háború esetén közösen lépnek fel ellenségeik ellen.

Nagyhatalmak gyarmatosító politikája

A gyarmatosítás az új kor történelmében az a folyamat, amelynek során a nagyhatalmak területeket szereznek, az adott területet gazdasági és katonai függésbe vonják, félgyarmati sorba süllyesztik.

A gyarmatosítás célpontjává a sűrűn lakott birodalmak (pl. Kína) vagy a nagyhatalmaktól leszakadó meggyöngült területek lettek.

Típusai, kialakításuk menete:

• az adott teület politikai, katonai, gazdasági függés alá vonása

• az adott teület anyaországának közigazgatási rendszerének meghonosítása

• egyes területek fölött protektátus (a nemzeti piac védelmére szolgáló kiviteli és behozatali korlátozás)

• helyi uralkodó belső hatalma megmarad

• az adott területek kizárólag gazdasági, pénzügyi, egyoldalú és igazságtalan szerződésekkel

félgyarmati sorba süllyesztése (pl. koncessziókkal /engedélyek/ csatorna és vasútépítés)

Célja: • a terület stratégiai biztosítása

• a terület természeti kincseinek megszerzése

• olcsó munkaerő

• piacszerzés

Lényege: az elmaradott népek civilizációja és felemelése (megvalósítás ellentmondásos

Gyarmattartó országok:

Anglia

India

Franciaország

Afrika fölosztása: Afrika gyarmatosításában az angolok (északról-dél felé) és a franciák (nyugatról-keletre) jártak az élen. Összefüggő gyarmatbirodalamt kívántak létrehozni.

Az Angol – Búr háború (1899-1902) már a világ felosztásáért folyt. (Búr vereség)

Elő- és Közép-Ázsia

Közép-Ázsiában a cári Oroszo. olyan ütemben terjeszkedett, hogy már-már India kapujáig jutott. Amikor 1885-ben az orosz hadsereg Afganisztán területére lépett, majdnem háborút okozott Angliával, de Oroszo. nem kívánta kenyértörésre vinni a dolgot.

Délkelet-Ázsia

Oroszo. és Japán tartott igényt ezekre a területekre.

Japán 1894-ben hadüzenet nélkül megtámadta Kínát. Megerősítette helyzetét Koreában, annektálta (magához csatolta) Tajvant, és igényt tartott Mandzsúriára.

1899-ben az USA meghirdette a nyitott kapuk elvét, s ezzel megvétózta az európai országok Kínával kapcsolatos kizárólagos jogait.

Amerika

Számára terhes Spanyolo. politikai jelenléte. 1898-ban Havannában ferobbant egy Am. hadihajó ® Madrid hadüzenetet kap. Az amerikai–spanyol háború gyors amerikai sikert hozott.