Berzsenyi Dániel munkássága



Húsz évig írta verseit, s Kölcsey hideg, lesújtó bírálata után újabb húsz évig írt még: tanulmányok sorában magyarázta, miért formálta úgy verseit, ahogyan megformálta őket. A teljesületlen élet, a terméketlen vágyak, a félbemaradt akarások költője Berzsenyi. Életének legjellemzőbb eleme a várakozás. Képes megalkotni a magyar felvilágosodás költészetének szintézisét, és egyszersmind elindítani a romantikát. A költői hivatás, csupán mélyen rejtegetett parázs marad életében, az irodalmi élet bevilágító lángolássá soha nem bontakozhatott, noha eszméi már a reformkorban hatni kezdenek. Berzsenyi az antik minták, különösen Horatius ideálját állította maga elé, de a költői én egyénivé, eredetivé gazdagította a klasszikusoktól kapott formákat.

1776- Egyházashetye, a költő születése

1788-95- megszakításokkal a soproni líceum tanulója

1799- feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát, Sömjénbe költöznek

1803- Kiss János, lelkész-barátja elküldi Berzsenyi verseit Kazinczynak

1804- Niklára költözik családjával

1808- verseskötetének kézirata kapcsán megindul levelezése Kazinczyval

1810- Pestre látogat, megismeri Vitkovics Mihályt, Szemere Pált, Kölcseyt

1813- megjelenik a kötete

1817- a Tudományos Gyűjtemény közli Kölcsey lesújtó bírálatát verseiről

1825- megjelenik az Észrevételek Kölcsey recensiójára

1833- megjelenik akadémiai székfoglalója: Poétai harmonistika

1835- elkészül A kritikáról c. tanulmánya

1836- Nikla a költő halála

Az ódák

Máig a legismertebb műve A magyarokhoz című agitatív ódája. A vers 1807-ben a napóleoni háborúk idején keletkezezz. A háború fő hadszíntere Poroszo., mely teljes függésbe került az 1806. okt. 14-i csatát követően. A balti partot Napóleon Lengyelo.-tól csatolja el, Adria öblei a harcok során többször gazdátcserélő Dalmáciát Isztriát jelölik. Szinte pontos, naprakész politikai híradás rejlik e versföldrajzban. A verstér az egész földdé szélesülve az egyetemesség egyik megvalósítója. Kilépünk az idő pillanatnyiságából is. Az első az antikizálás, amely a klasszicista ízlésirány formai követelményének is eleget tesz. Ráadásul nemcsak a helyszínek ókori neve, hanem a viszály istenének említése és az idegenek fölötti győzelem örök jelképére, Marathonra való utalása még újabb síkkal gazdagítja a jelentést. Ugyanígy az alkaioszi- horatiusi hajómetafora Európa egész történelmével kelt képzettársításokat.

De nemcsak évezredek épülnek a versbe, hanem a történeti erők megidézésével maga a véghetetlen idő: földrészek romlanak, népek születnek, trónusok omlanak le a nagy romantikus látomásokban. A korlátlan tér és idő fókuszában azonban mégis saját hazája, kora áll. Bennük elemi természeti erők hatnak, a mozgás visszafoghatatlanul dinamikus az igék jelentése alapján, a hangok harsányak, a minősítések is határozottak. A fennköltséget az egymásra torlódó rövid versmondatokban is megőrzik az összetett szószerkezetek. A kettős ritmus a lendületet tovább fokozza. Az alkaioszi strófa alapjellegét a lassúbb jambusok adják, de a belépő anapesztusok mégis magukkal sodornak. A negyedik sor ellenkező lejtése, a trocheusok és a daktilusok újabb iránnyal dinamizálják a hullámzó mozgásokat. De érvényesül a hangsúlyos, magyaros ritmus is, mint egy nyomatékot adva minden közbenső lépésnek, rohanó-megtorpanó ütemnek. A harci hangulat az utolsó részben elcsitul, a világerők kavargásában megtaláljuk a támaszt, az értelmes, cselekvő, emberi, közösségi erőt. E morális magaslaton a hangnem is visszafogottabb, noha itt van az egyetlen igazi iperatívusz, felszólítás: a szabad közösséget hirdetve, s Buda említésével ezt Mo.-ra vonatkoztatva.

Mindegy tíz évvel korábra valószínűsíthető a Romlásnak indult… kezdetű, szintén A magyarokhoz címmel közölt óda keletkezése. A két mű Berzsenyi világképének változását szinte példaerejűnek mutatja. A korai vers jelzőkkel kinagyított történelmi példái is a bölcseleti megállapítást argumentálják. A szerkezet is a jövőtlenséget, a lezáruló történelmi szerepet érzékelteti. A visszafordíthatatlanságot különösen hangsúlyozza a végső ellentétező látomás: a korábban viruló nemzetnek a jövőben csak a hamvait kavarja a szél. Az óda e zárással és az “Ó, jaj” indulatszavas, személyes indítású, de elvont bölcseleti megállapítást közlő szentenciájával egyetemes távlatba helyezi a magyar nemzet korcsosulását. Így az aktuális erkölcsi-politikai válságon, lealacsonyodáson háborgó vers a pesszimista világkép hordozója. A metafizikai síknál erőteljesebb az indulati- érzelmi sík. Átokszó kiáltására kényszeríti. de a nemzetostorozó, expresszív erejű fölkiáltások a vers egészében a dicső múlt képeibe ágyazódnak. Mind a metaforát, metonímiát, szinesztéziát egyesítő komplex képek, mind az erős indulati töltés, mind a szervezőerőként ellentétező hangnemváltás az elhivatott költő felelősségtudatának, nemzetféltésének dokumentuma.

Elégiák

A magát csöndesítő, visszafogni kényszerülő lélek áll előttünk Berzsenyi elégiáiban, az 1804-08 közötti, elégikusnak tekintett korszakában. Már a huszonhárom évesen írt Osztályrészem ál-idillje ide utal. Hiszen bármilyen elégedettség sugárzik is az első négy strófából, a következők rácáfolnak. Már az ötödik a vers szövetébe szövi a baljóslatú végzett szót. A hatodikban az eddigi kies, ragyogó, békés táj a vadon jelzőt kapja. Ha nem vissza-, de előreutalás ez az utolsó strófára akkor is éles a hangulati váltás. Az indító kép “soha” időhatározóját érvényteleníti a két végpont. A költészet az egyetlen menedék, a szív, a lélek, az értelem menedéke, lételeme, mely kiragadhatja a lehúzó mindennapiságból, eszménytelenségből. A tudatos cél a klasszicistáé, az élmény a romantikusé. Elégiái mindegyikében, de egész életművében is a nagy távlatok költője ő.

A közelítő tél ünnepélyes cím Kazinczytól származik, az eredeti az Ősz volt. Tárgya a Horatiustól kezdődően oly sokak által megénekelt topoz: az idő múlása. A sorvégek mondat- vagy tagmondathatárokra esnek. A szókincs antik reminiszcenciákat hordoz, antikizáló az aszklepiádészi strófa is. Az erős metszetű trocheusokat és daktilusokat váltó ütemekbe belecsendül a magyar felező tizenkettes ritmusa, megbontva az antik egységet, ami a visszafojtott feszültséget is hordozza. A költő nem az őszt festi, hanem a nyár és a tavasz hiányát. A pompa tagadva van jelen. A vers záró szakaiban még a mondatok szabályossága is föllazul kissé.

Az illatok, színek, fények, csillogó hangok az idő egyetlen szárnycsapására elhalványulnak, s a mégeket és majdot érvényteleníti a soha szigorúsága.  Alapszerkezete a szuverén, belső törvények működésének eluralkodását, a romantika látásmódját igazolja. A közelítő tél értékszembesítő, időszembesítő és létösszegző típusú vers. Romantikus, paradoxon jellegű képet rajzol a közelítő télről, mely után már nincs kikelet többé. A realitás feloldottságának titka ül ezen a versen. Semmi sem tud benne szilárd, nyugvó valósággá válni.

Episztolák

A Pesti Magyar Társasághoz  vagy a Vitkovics Mihályhoz a felvilágosodás tételes követelményeit a majdani reformkort megelőlegezve mutatja meg. A hevület ugyanakkor a horatiusi aranyközéppel, a carpe diem elvével társul. A személyiség föloldhatatlan belső paradoxonjait is megmutatja. Látszólag az episztolák sorát gazdagítja a Levéltöredék barátnémhoz is. Egy helyzet, egy hangulat rögtönzésszerű közlése után, annak jelképpé emelkedése is így válik lehetővé. Az utókor rezignáltan teheti hozzá, hogy a romantikus sejtelem egyszersmind a legjózanabb realitás is volt. Az életközeliség másrészt ott van a vers képanyagában. A társalgó, levélszituációt mímelő közlő mondat indítja. Akárha egy romantikus festményt szemlélnénk: est, a hatalmas diófa, a tűz fényküllői, lepelbe burkolt árnyalak. A valóság konkrétumai azonban ellenpontozzák ezt a lebegést: szüreti lárma, őszi bogár zúgása hangzik. Az emlékező álom-hangulat a jelképességbe váltással elkomorul. Az érzés és a költészet jelent kapaszkodót: a szerelem szikrája és a melankólia, az elégia oly pontosan kijelölt lélekállapotának szomorkodó nótája. Az állapotrajz summázattal zárul, de nem valamiféle klasszicizáló- bölcselkedő általános igazsággal, hanem létösszegzéssel. Ezen belül azonban bármely életre érvényesen: az élet vidám álorca. Az elmúlás, a halál teszi minden törekvésünket végül is töredékké.