A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában



A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész lírai termésére. “A betegség kiemelte őt világunkból” – ezért tudott megmaradni “tiszta költőnek”.

Költészete

Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Ennek a panaszos hangnak felelnek meg a “végtelenbe folyó, jajongó sorok” (Karinthy), amelyek valamiféle dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét. Versei gazdagok képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Kedveltek számára az olyan jelzők, mint a bús, setét, furcsa, beteg, bágyadt, lomha, stb. “Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az” – írta róla Babits Mihály.

Rímes, furcsa játék

Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző elégikus dala a Rímes, furcsa játék, Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. A rímek szikrázó játéka a szöveg legfeltűnőbb formai jegye, ez teszi “torz kedvvel kevert” zenévé a költeményt. A tiszta rímek (pl. mi kába – hiába; dal duhajjá – vad csuhajjá) mellett előfordulnak szándékoltan tompa összekondulások is (pl. kastély – estély; zajló – pejló). A Rímes, furcsa játék nem csupán “játék”, hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő “csak ilyen borús zenéket” nyújthat át kedvesének. A költemény nagy távolságokat fog át: a főúri kastélyok fényes világát, az antik görög-római városokat, Svájc hegyeit, egzotikus tájakat, de épp a rímek játékával ki is csúfolja a szegény ember vágyainak képtelenségét. A “Meghalni volna jó ma…” rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.

Fájdalmas én-lírái közé soroljuk még a Meddő órán című versét, amely arcképként a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A külvilág durva bántásaira a túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló “hószín szárnyu Béke” reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.

A 20-as években mellőzöttsége, anyagi létbizonytalansága felerősítette költészetében a fájdalmas én-lírát, de már nemcsak saját egyedüllétét fogalmazta meg, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek kozmikus méretű magányát is. Ennek a témának első megszólaltatója a magyar lírában Vajda János volt (Az üstökös).

Lélektől lélekig

Lélektől lélekig című elégiája egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai fejezik ki: az egyes emberek között is “roppant, jeges űr lakik”.

Körúti hajnal

Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, amikor minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesti táj ébredésének hangulatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget (1.), az első fény felragyogását (2-4.), majd a nappali élet kijózanító valóságát.

Az első versszak a közömbös színtelenség, szürkeség képzetét, hangulatát árasztja. Az itt előforduló  képek (pl. az utca “vad kővidék”, lomha vicék) kedvetlen rossz érzést keltenek. Hirtelen változik meg az utca képe: a nagyvárosi környezetben, két tűzfal között megjelenik a “Végtelen Fény”, a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A stílust ünnepivé avatja a ritkán használt “zsarát” szó és a régiesnek ható “milliom karát” választékossága. A hajnali fény bűvöletét fokozza az áhítatos csend is. Ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, s ezek (az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően) zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: kellemetlen hangok szüntetik meg az áhítatos csendet: gyársziréna “búg”, a villamos “jajdulva” csikorog a síneken. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában (“a Nap még mint dobott \ Arany csókot egy munkáslány kezére…”) a költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.