A magyar felvilágosodás



A felvilágosodás Európa országaiban eléggé változatos képet mutat. E sokféleség azzal magyarázható, hogy mindenütt más és más volt a történelmi, társadalmi helyzet.

Kelet-Európában, s így nálunk Magyarországon is, a társadalmi megkésettség és a polgárosodás hiánya miatt az új eszmék viszonylag későn, a XVIII. szd harmadik harmadában  és részben átalakulva, új célkitűzéseket teremtve terjedtek el.

Magyarországon nem volt számottevő polgárság, éppen ezért az új világszemlélet iránt elsősorban néhány nagy műveltségű főúri család és főleg közép- és kisnemesség értelmiségivé váló rétege lett fogékony. Mivel az uralkodó osztály tagjai lettek nálunk „felvilágosodottak”, a nyugati polgárság forradalmi eszméi szükségszerűen át is alakultak: a felvilágosodás magyar hívei az elmaradottság leküzdését, a kulturális haladás igényét, a magyar nyelv művelésének feladatát sürgették.

A magyar felvilágosodás első szakaszában a nemesség által vezetett nemzeti mozgalom célkitűzései nem estek egybe a társadalmi átalakulás, haladás eszméivel.

Mária Terézia (1740-1780) 1760-ban magyar nemzeti testőrséget állított fel Bécsben, így a magyar vidéki nemesifjak művelődhettek, látóhatáruk kitágult. Rádöbbentek a magyar elmaradottságra és megszervezték az első magyar írói társaságot. Vezetője Bessenyei György volt.

II. József (1780-1790) felvilágosodott abszolutizmusa idején még könnyebben terjedhettek a modern gondolatok. Politikája megosztotta a magyar értelmiséget, a magyar írókat. A „jozefinisták” teljes mértékben támogatták a felvilágosodás törekvéseit. Polgárosodást akartak, a társadalmi rend modernizálását, de nem küzdöttek a nemzeti függetlenségért. Azok a köznemesek viszont, akik szembeszálltak II. Józseffel, bár konzervatívok voltak politikai szempontból, akarva-akaratlanul a nemzeti függetlenség harcosai lettek. Ők védték a magyar nyelv ügyét is, divatba hozták a magyaros öltözködést, a magyar ételeket, a régi hagyományokat. Sajátos kelet-európai helyzet alakult ki: szembe került egymással a nemzeti függetlenségért és a polgári átalakulásért folyó küzdelem.

A francia forradalom után (1789) bizonyos politikai radikalizálódás is bekövetkezik. Az értelmiség egy kiscsoportja megpróbálja összekapcsolni a nemzeti és a polgári törekvéseket. A magyar jakobinus mozgalmat, melynek élén Martinovics Ignác állt, a hatóságok gyorsan és könnyen felgöngyölítették. A vezetőket kivégezték és sokan börtönbe kerültek. Az ezt követő terroruralom I. Ferenc alatt a politikai életet 30 évre lehetetlenné tette.

Majd csak a börtönből 1801 nyarán szabaduló Kazinczy Ferenc ismerte fel , hogy egyetlen útja maradt a magyar progressziónak, és az a nyelvművelés. Az ő neve fémjelzi a magyar felvilágosodás második szakaszát.

Az irodalmi élet:

A XVIII. szd 70-es, 80-as éveiben eleven, pezsgő irodalmi-szellemi élet bontakozott ki. 1784-ben Pestre helyezték a Pázmány Péter által alapított egyetemet. 1790-ben Kelemen László irányításával Budán megalakult az első magyar színjátszó társulat. Bevezették a gimnáziumokba a magyar nyelv tanítását.

Az irodalmi élet sokszínűségét elsősorban az jellemezte, hogy egyszerre több tucatnyi író alkotott, vitázott, csoportosult, folyóiratokat alapított. Ebben az időben alakultak meg az első szépirodalmi folyóiratok, mint például a Magyar Museum, a Mindenes Gyűjtemény, az Orpheum és az Uránia.

Gazdag a kor irodalmi élete a stílusirányzatok, írói csoportosulások szempontjából is. A felvilágosodással érkező klasszicizmus kezdett érvényre jutni. Ide sorolhatjuk Bessenyei Györgyöt, Báróczy Sándort, Barosay Ábrahámot, majd Kazinczy Ferencet és követőit. Többen újra felfedezték, hogy a magyar nyelv mennyire alkalmas az antik időmértékes versek írására, például Molnár Lajos, Kalmár György, Révai Miklós, Rájnis József és a legkitűnőbb közöttük Virág Benedek. A klasszicizmus egyik változataként jelentkezett a szentimentalizmus. Irói közül a jelentősebbek: Ányos Pál, Batsányi János, Dayka Gábor, Földi János, Ráday Gedeon, Szentjóbi Szabó László, stb. A népi hagyományokat igyekeztek fenntartani az irodalomban Orczy Lőrinc, Gvadányi József, Fazekas Mihály. Meg kell említeni néhány, csoportba nehezen besorolható költő nevét: Vitkovocs Mihály, Ungvárnémeti Tóth László, Kis János, Dukai Takács Judit. Rengeteg regényátdolgozás, regénymagyarítás látott napvilágot. Az egyik legnépszerűbb műalkotója Mészáros Ignác volt. Eredeti műveket írt Dugovics András és mindenekelőtt Kármán József. A kor egyik nemes költője Kisfaludy Sándor.

Föllendül a tudományos irodalom. A szellemi mozgást különböző irodalmi „perek”, viták is színezték. Ennek első programadója Bessenyei György volt.

A stílusirányzatok tarkasága jellemző a felvilágosodás legnagyobb költőjének, Csokonai Vitéz Mihálynak a művészetére.

Csokonai Vitéz Mihály

(1773-1805)

Csokonai Debrecenben született 1773 november 17-én. Apja korán meghalt és az özvegynek két fiával együtt el kellett hagynia addigi otthonukat. Az édesanyja kosztos diákok tartásával tudta csak biztosítani megélhetésüket.

Csokonait Debrecen nevelte fel. Ez a polgárosodó paraszti közösség nemcsak a maga konzervatizmusával tűnt ki, hanem a korabeli Magyarország egyik legerősebb kisugárzású szellemi központja is volt. A XVI. szd elején alapított református kollégium professzorai és diákjainak jelesebbjei rendszeresen megfordultak Nyugat-Európa műveltebb országaiban.

1780-tól a kollégium tanulója, 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be, majd papnövendék lett. Gyors felfogása, rendkívüli memóriája, bámulatos nyelvtehetsége révén messze kiemelkedett a többiek közül. 1790-ben társaival olvasótársaságot, „önképzőkört” szervezett, melynek tagjai feolosztották egymás között a nyugati nyelveket és irodalmakat. Ő az olasz nyelvet választotta dallamossága miatt, de tudott latinul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel és a perzsával.

Tanárai a jövő professzorát látták benne, s mint főiskolai hallgatót 1794-ben a gimnáziumi poéta-osztály vezetésével bízták meg. Műveltségéről, olvasottságáról legendák keringtek, 1792-től Kazinczyval levelezett, s ezekben az években nőtt nagy költővé. Ekkor születtek legkiválóbb filozófiai költeményei, mint például Az estve, Az álom, Konstancinápoly.

1795-ben derékba tört nagy reményekkel kecsegtető életpályája: kizárták a kollégiumból. Már korábban is voltak panaszok a sajátos pedagógiai módszereire, istentisztelet-kerülése és szabálysértések miatt. De most a húsvéti prédikációval egybekötött adománygyűjtő legáció után nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre ment. Megismerkedett Dugovics Andrással, Virág Benedekkel és kapcsolatot keresett más írókkal is. Ennek tetejébe szemtanúja volt a Vérmezőn Martinovics és társai kivégzésének. Hazaérve Debrecenbe nem tudott elszámolni a legáción gyűjtött pénzzel.

Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra, de nem bírta sokáig: 1796-ban abbahagyta tanulmányait, s ezzel letárult deákpályája, főiskolai oklevél nélkül.

1796 őszén Pozsonyba sietett abban a reményben, hogy ott az országgyűlésen talál a nemesi résztvevők között mecénást. Egyszemélyes verses hetilapot indított Diéta Magyar Múzsa címmel. Vállalkozása, az akkori kulturális viszonyokat tekintve, eleve kudarcra volt ítélve. A példányokat nem tudta eladni, és csak Széchényi Ferenc gróf segítségével szabadult meg börtönnel fenyegető kiadójától.

1795 világnézeti fejlődésben is törést jelentett. Inkább a múlt felé fordult (Árpádház), verseiben egyre több a franciaellenes indulat. A főszerepet a nagy kiábrándulás, mely az érzékeny és felvilágosodott humanistát érte a francia forradalom elfajulása láttán.

1797 tavaszán Komáromba ment. Újraébredtek pozsonyi reményei és verses folyóiratot tervezett, de ebből nem lett semmi. Igazi mecénásokra itt sem lelt, de megismerkedett Varga Juliannával, akit verseiben Lillának nevezett. Lilla egy jómódú kereskedő lánya volt, ezért Csokonai a házasság alapjaként megpróbált biztos polgári állást szerezni. Egy terve sem sikerült, és míg ő állás után járt, szülei férjhez adták Lillát egy gazdag kereskedőhöz. Szerelmének elvesztése tudatosította benne a társadalmi száműzöttségét, reményeinek végleges összeomlását.

Néhány évig a Dunántúlon bolyongott, vendégeskedett. Csaknem egy évet töltött Sárközy István Somogy megyei alispán kastélyában. Sárközy juttatta be a csurgói gimnáziumba, mint helyettes tanárt. Csokonai lelkesen vágott bele a pedagógiai munkába (Jövendölés az első oskoláról Somogyban). Csurgón született a legkiválóbb epikai alkotása, a Dorottya.

Mikor a helyettesítés lejárt, 1800 februárjában gyalog nekivágott a nagy útnak, hogy hazatérjen meghalni Debrecenbe. Szűkösen él, és szüksége lett volna egy pénzkereső foglalkozásra. Több helyen próbálkozott, de ismét nem sikerült.

Az 1802 július 11-i hatalmas debreceni tűzvész a nyomor szélére sodorta. Örökölt tüdőbaja is egyre súlyosbodott. Kedélyállapota végleg elkomorult, korábbi rousseau-izmus emberkerülővé fokozódott. Utolsó éveiben verset már alig írt. Művei kiadását már nem élhette meg. Életében összesen két kötete látott napvilágot. Kleist: A tavasz c. költeménye (műfordítás) 1802-ben, és a Dorottya 1804-ben.

1804 április 15-én Rhédey Lajos gróf temetésén a hűvös időben megfázott, tüdőgyulladást kapott és ágynak esett. 1805 január 28-án Debrecenben fejezte fiatal életét.

A felvilágosodás és a klasszicizmus

Sententia: az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak, részletező kifejezése a retorika szabályai szerint.

Pictura: természet, tájak, évszakok, emberek leírása.

E két verstípus vegyítéséből, határaik elmosódásából nő ki a ‘90-es évek első felének nagy filozófiai lírája, melyekben egyértelműen, nyílt bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait.

Ismerte Rousseau fontosabb műveit. Tanulmányozta Voltaire alkotásait, olvasott részleteket az Enciklopédiából. Lefordította d’Holbach: A természet rendszere c. művének egy fejezetét.

Kiemelkedő alkotásai e témakörben a Konstancinápoly és Az estve. E két vers egyúttal a felvilágosodás két fő irányzatát is képviseli. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza. Az estve pedig Rousseau felfogását, a romlott társadalommal szemben a természet, a természetes állapot idilli harmóniáját hirdeti.

A Konstancinápoly: az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg.

A „pictura” a vers első harmadában a térbeli rendező elvet követi kívülről. Ezután a belső térbe kalauzol, majd a zárt térből újra a szabadba jutunk.

A leírást követő elmélkedő részekben az időbeli szerkezeti elv érvényesül. A keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen száműzi az észt és a virtust, és nem fogadja be az „emberséges embert”.

A költeményt szárnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, amely megvalósulhat a minden embert és népet egybekötő testvériség eszménye.

Az estve: vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat. Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával.

A nappali világosság és az éjszakai sötétség közti napszak, az alkony, az „estve” tündérien szép leírásával indul a költemény. Ebben az átmeneti időszakban fedúsulnak ugyan a természeti szépségek, de a nappaltól való búcsúzás szomorú-vidám melankóliával is telíti a tájat.

A legelső sorokban a színhatások vizuális élménye az uralkodó: tündöklő fény, halovánnyá fakul, a horizont pirul, a felhők szegélye aranyos lesz, stb…

Aztán a hanghatások zenei elemei jelennek meg, mint pl. kisírja, bömböl. Ebbe az ideálvilágba menekül a költő, a sebzett embervigasztalásért. Közben az olvasó illatérzetek egészítik ki a természetet. Kiszakad a költőből a közvetlen panasz is: „e világban semmi részem nincsen”. A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcs, a társadalom rút, a harmóniából diszharmónia lett. Ezért az állapotért a „a bódult emberi nem” a felelős.

Egy rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon megjelenése megszűntette az ősi egyenlőséget. A múltba visszaálmodott aranykort az ún. negatív festés módszerével idézi fel: a társadalom bűneinek, visszásságának hiányait sorolja fel. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is.

A befejezés keserű sóhaj: az ősi idill maradványa, melynek tulajdonosa a számkivetett, a társadalomban élni nem tudó ember. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti , hogy a természet szerint minden ember egyenlő.